Le akarod győzni Trianont? 

Az elmúlt évtizedekben rengeteg történészmunka született Trianonról, kivesézték az ahhoz vezető folyamatokat, és még a Trianon-legendagyűjteményt is kielemezték. De mindez kevés ahhoz, hogy megbirkózzunk ezzel a üszkösödő sebbel. Vágjunk bele!

De mielőtt nekilátnánk: Az alábbiak nem a mai magyarországi határokon kívül rekedtek sérelmeit cáfolják vagy szenvedéseiket kisebbítik, hanem mindezek mellett érvényesek.

Az első világháború vége nemcsak a magyar nemzetnek hozott nagy változást. De míg a magyarok jelentős része a kisebb-nagyobb nyilvánosság előtt Trianont siratja (vagy nem meri nem siratni), addig az osztrákok az Osztrák Köztársaság alapítását ünnepelték. Pedig ők aztán valahol még úgyabbul vesztettek birodalmat, mint mi magyarok, akik a Monarchiában azért mégis csak másodhegedűs voltunk, lefelé taposva, felfelé szélesebb jogkörökért lobbizva. Ausztria határaiból is kiszorult jelentős számú németajkú lakosság (Csehszlovákiában 1921-re kb. 750 ezer magyar mellett bő 3 millió német maradt, és az 1910-ben még 90%-ban német Dél-Tirol tartományt is elvesztette).
Meglehetősen paradox módon Magyarország pont Trianonnak köszönheti, hogy nemzetileg viszonylag homogén (úgy 90%-ban magyar) nemzetállammá vált (mondjuk, egy generációval és egy világháborúval később így is futotta még a kisebbségekből olyan 180 ezer német kitelepítésére és kb. 60 ezer szlovák áttelepülésére "cserében" a Szlovákiából a Benes-dekrétumokkal kiutasított magyarok befogadásáért; ez nem annyira a magyarok kezdeményezésére történt). Jugoszláviában ehhez képest az amúgyis 3 db államalkotó nemzet együtt a lakosság kb. 70%-át tette ki, Romániában akkoriban kb. 75%-os volt a románok aránya, és Csehszlovákiában is csak alulról súrolta a kétharmadot az egységesnek számot csehszlovák nemzet (a maradék zömét a német kisebbség tette ki uszkve 23%-kal, a magyarok aránya kb. 5,5% volt). 
Szóval Magyarország a 19. századi magyarosítási stratégiát csendben folytatva mára azt a 10%-nyi nemmagyar zömét zömmel diszkréten bedarálta, bár nemzetiségi identitása még úgy hatszázezer embernek volt a legutóbbi népszámláláskor (ebből a fele cigány/roma), anyanyelvként a lakosság 1,5%-a adott meg "őshonos" kisebbségi nyelvet. A "mi lett volna, ha más történt volna" kérdése ugyan mélységesen tudománytalan, de pusztán amolyan tudatbővítő fikcióként azért érdemes elképzelni egy pillanatra, mi lett volna, ha 1918-ból Magyarország kerül ki soknemzetiségű államként, mondjuk úgy 30%-nyi kisebbségekkel, míg a Magyarország határain kívülre rekedt magyarok olyan 90+-%os homogenitású nemzetállamban találták volna magukat. Azaz: Magyarország Trianonnak köszönheti, hogy ma viszonylag homogén nemzetállam.

Ezt azért nem ártana szem előtt tartani, amikor valamely magyarországi politikus megint egyszer a nemzetállam erényeit zengi. Nem annyira hiteles a szomszédot szidni, mert az nemzetállamban gondolkodva megfeledkezik az állampolgárai egy részéről, miközben ugyanezt csináljuk pepitában, azzal a különbséggel, hogy itt kevésbé tűnik fel, mert nincsenek annyian a nemzetiségek (kivéve a romákat, akiknek se "anyaállamuk", se polgári öntudatuk). Nem annyira hiteles kisebbségvédő "anyaországi" politikus az sem, aki esetleg simán megint egyszer a saját nemzetiség tagjait fosztja meg államalkotó nemzet mivoltuktól, mert ateisták vagy nem szülnek neki elég unokát. A kettős mérce akkor is hiteltelenné tesz, ha a saját nemzeted határait úgy vonod meg, hogy kívül essenek a neked nem tetsző odatartozók. (Kevésbé szépen fogalmazva: Kövér László pont úgy eltrianonozza az ateistákat Magyarországtól, mint az azonos nevű szerződés a mai határokon túli magyarokat.)

Persze ezt az egészet megúszhattuk volna, ha az önrendelkezést nem kollektíve a nemzetre, hanem az egyénre és annak választott közösségeire alkalmaztuk volna. Merthogy a nemzetállam, az önrendelkezés nemzethez kötöttsége nem csak ebben a régióban problematikus. Errefelé osztódással jöttek létre a nemzetállamok, tőlünk nyugatra jellemzően inkább egyesüléssel, mint pl. Olaszország vagy Németország. De ezek sem homogén és centralizált nemzetállamok, sokszor formálisan is több-kevesebb autonómiával rendelkező egységekre, tartományokra bomlanak. Olaszországban az északi és a déli régiók feszülnek egymásnak, Spanyolországban a katalánok szeparálnának, az idősebbek még a baszkokra is emlékeznek, a Skótok is függetlenek akarnak lenni (hogy aztán a Brexit után esetleg ismét felvételizzenek az EU-ba). Vagy itt van Jura kanton, amely némi robbantgatásos szeparatizmussal (!) az 1970-es években szakadt ki Bern kantontól és önálló tagja lett a Svájci Államszövetségnek. Azaz a nemzetállamnál kisebb önrendelkezési egységekre bomlanak.  - És valahol azért az is egészen bizarr mozzanat, hogy a gyarmatok felszámolásakor éppen az antikolonializmus jegyében pont nemzetállamok jöttek létre, szintén a nemzeti önrendelkezés jegyében, és ezeket szintén mindenféle konfliktusok feszítik szét. Aztán itt van napjaink Hongkongja, amely a birodalmi elv felszámolásával és szintén a nemzeti önrendelkezés jegyében került különleges státuszú területként Kínához, ahol most nemzeti önrendelkezés helyett egy tekintélyelvű rendszer telepszik rá.

A nemzetállam csúcsrajáratása az a multikulti, amikor a nemzetállam valamely őshonos, belsőleg kialakult vagy bevándorolt közösségnek megengedi, hogy "önrendelkezés" címén korlátozza az egyén jogait, illetve amikor az állam az egyént nem védi meg a közössége túlkapásaival szemben. Ennek persze jellemzően gyerekek és nők az elszenvedői. Vallási közösségekkel szemben is megengedő sok állam, a leglátványosabb példa a brit muszlim és zsidó vallási "bíróságok" megtűrése. Kevésbé látványos, amikor az állam engedi, hogy a tanulók tudáshoz való joga sérüljön pl. azzal, hogy egyházi iskolák kreacionizmust tanítsanak, hiányos vagy hamis ismereteket közvetítsenek a szexuális felvilágosítás kapcsán, vagy "csak" keverjék a tudományosan alátámasztott tudást a vallási tanokkal. És persze szintén kollektív jogoknak szolgáltatunk ki embereket, amikor engedjük, hogy a szülők vallási hivatkozással visszafordíthatatlan testmódosítást (aka körülmetélés) hajtsanak végre gyerekeiken, vagy elnézzük, hogy pl. cigány gyerekek ne járjanak rendszeresen iskolába, arra hivatkozva, hogy abban a közösségben "nincs hagyománya" a tanulásnak, vagy eltűrjük, hogy egy gyerektől megtagadják a továbbtanulást pl. azzal, hogy egy lánynak elég a "nyócáltalános", mert úgyis férjhez megy. Amikor a "határon túli" magyarok önrendelkezését nemzetiségi autonómiával, kollektív jogokkal javasoljuk megoldani, úgyszintén kiszolgáltatjuk az egyént a közösségnek (az egy dolog, hogy magyar iskolába járjon a magyar anyanyelvű gyerek, de ha ez azt jelenti, hogy nem tanulja meg jól a többségi nyelvet, akkor egy kisebbségi skanzenre korlátozzuk az életét és az ő jólétét valamely közösségnek rendeljük alá).

A kollektivista-csoportos-identitásos jog-felfogás még az emancipációs mozgalmakat is elbitorolta. Az emancipációs/egyenjogúsítási követelések alapját immár nem az önrendelkezésben és a társadalmi elfogadottság terén elszenvedett sérelmek adják, és számos emberijogi mozgalom munkája nem annyira e sérelmek felszámolására irányul, hanem a csoport csoportként való elfogadtatására. Az egy dolog, hogy praktikus okokból csoportosan érdemes küzdeni a társadalom jogsértő gyakorlatai ellen, de ennek a csoportnak nem a közös identitás, hanem a közös jogsérelem az alapja, már ha a mozgalom el szeretné kerülni, hogy a sérelmek felszámolása helyett arra fordítsa energiáit, hogy eldöntsük, kinek milyen alapon van joga x-nek nevezni magát (ami hiábavaló, mert az identitás úgyis bemondásos alapon megy - ha holnap azzal állok elő, hogy nekem bizony inuit-tudatom van, akkor ki az, aki bebizonyítja az ellenkezőjét? Az egyénnek akkor lesz lehetősége önrendelkezésre, ha ehhez nem kell valamely alcsoporthoz tartozni, hanem elég hozzá embernek lenni. 

Az egyén jogfosztása kollektív önrendelkezés címén magát a nemzetállamot is jellemzi. A nemzetállam a jogok tekintetében valahol félúton van a patriarchális-feudális-rendi világ és a modern jogállam között (disclaimer: leegyszerűsítés következik; a valóságban persze ennek a három államtípusnak a jellemzői keverednek). Míg előbbiben minden jog, sőt, még a munkához, megélhetéshez jutás is családfői, földesúri kegy (az egyén boldogulása, mozgástere pusztán attól függ, milyen sikeresen érvényesíti magát a családban), a modern jogállam nemcsak hogy mindenkinek azonos jogokat biztosít, hanem gondoskodik is arról, hogy ezek érvényesülhessenek. A nemzetállam ezzel szemben nem csak az állam működéséhez szükséges mértékben korlátozza az egyéni jogokat, hanem nemzeti identitására hivatkozva is. Ilyen pl., amikor úgy 20 éve egy öreg parlamenti képviselő a családon belüli erőszak kapcsán kifejtette, hogy a magyar kultúrához hozzátartozik az asszonyverés, és hasonló nézetek ma is népszerűségnek örvendenek egyes Varga Istvánok körében például, vagy abban a közkeletű nézetben, hogy házasságokat, családokat akkor is "egyben" kell tartani, ha az érintett személyek belerokkannak. A nemzetállam előszeretettel a családnak rendeli alá az egyént (a család nem azért érték a nemzetállam-hívőknek, mert sok embernek ez a bensőséges emberi kapcsolatok legfőbb helye, hanem önmagában érték, amit akkor is fenn kell tartani, ha a családtagok számára visszavonhatatlanul kiüresedett), és ezt a mai magyar kormány azzal tetézi, hogy a szociális biztonsági rendszer kiürítésével (rokkantsági, munkanélküli ellátások minimlizálása, szociális juttatások gyerekes családokra korlátozása, öregségi nyugdíj leépítésére, gyerekszámhoz kötésére irányuló kísérletek, intézményes segítségnyújtás kiürítése és a családra való áthárítás - hogy csak a komolyabb elemeket soroljam) egzisztenciálisan teljesen a családnak szolgáltatja ki az egyént. Ha a nemzet mibenlétét meghatározó réteg a nemzetet valamely valláshoz köti, a vallásszabadság is csorbul: immár csak a "megfelelő" vallással rendelkezők "igazi" tagjai a nemzetnek, a többiek meg másodrendű nemzetpolgárok, már ha egyáltalán. A feudális/rendi társadalomban a születésed határozza meg a jogaidat, és ugyanez igaz a nemzetállamra is: akkor vagy teljes értékű állampolgár, ha a megfelelő nemzethez tartozol. Ahol szűkebbre szabják a nemzetfogalmat, ott még az sem elég. A modern jogállam ezen túllép: nem születésre, hanem a közös ügyeket összefoglaló állam iránti elköteleződésre épít, és a lehető legszélesebb körben teszi lehetővé ezt az elköteleződést: nincsen születési, anyanyelvi, vallási, nemzetiségi, nemi stb. korlátja a teljes értékű állampolgárságnak. Kollektív "jogok" itt az egyének csoportosulásán keresztül keletkeznek: attól lesz nemzetiségi nyelvi iskola például, hogy "összeáll" annyi szülő, amennyi kiad egy iskolányi gyereket (vö. még a budapesti kínai-magyar iskolát), nem attól, hogy valamikor 100 évvel ezelőtt egy pilisi faluban németül is beszéltek. És attól lesz "védendő" egy párkapcsolat (akár lepapírozott, akár nem) vagy egy akármilyen összetételű család vagy egy most (még) törvényes védelmet nem élvező kapcsolatrendszer, hogy a benne élők számára fontos. És nem attól, hogy valaki valamikor megaszonta, hogy érték. Az egyén nem rabja valamely értéknek, közösségnek, hanem azok alakítója. 

Ha újabb 100 év sebnyalogatás helyett ki akarunk gyógyulni Trianonból, akkor szomszédainkkal együtt tovább kell lépnünk a nemzetállamból a modern jogállam felé. Manapság ez néha a szomszédainknak jobban sikerül, mint nekünk.