2016. július 02. 14:12 - B.Log

A Brexit-szavazás tanulságai

Függetlenül attól, mit gondolunk az eredményről, a Brexit-szavazás a mai képviseleti demokrácia alapproblémájára mutatott rá. De a kiutat is felvázolja.

(Disclaimer: ez a cikk nem arról szól, helyesen döntöttek-e a britek, hanem arról, hogyan jött létre a döntés!)
Persze valahol megmosolyogtatók azok a videók, amelyeken kilépésre szavazó tábor elvileg győztes vezetői zavarban vannak győzelmüktől, miközben szavazóik közül egyesek megszeppenve azt nyilatkozzák, nem szavaztak volna a kilépésre, ha tudták volna, hogy a kilépésre szavazók győznek.

A demokrácia definíciója szerint arról szól, hogy a polgárok szabadon döntenek a közügyekről, ami persze azzal jár, hogy a következményekért való felelősséget is a polgár viseli. A mai képviseleti demokráciákban azonban a döntés, a felelősség és a következmények viselése sokak fejében nem kötődik össze – és ezt látjuk most azoknak a briteknek a megnyilvánulásaiban, akik másként szavaztak volna, ha az igenek győznek. Igaz, hogy bármely európai ország választási kínálata leginkább egy telefon-tévé-internetszolgáltató csomagajánlatra hasonlít, négyéves hűségidővel, azzal a különbséggel, hogy jelenleg a jog jobban védi az előfizetőt a szolgáltató önkénye ellen, mint a választót az ellen, hogy választott pártja a választási ígéretekkel ellentétes döntést hoz. Mégis az a helyzet, hogy a választók egy jelentős része több időt fordít a felkínált tévécsomagok tanulmányozására szerződéskötés előtt, mintsem a pártprogramok átfutására a választások előtt

 

(ezt az bizonyítja, hogy magyar választásokon olyan párt is kapott számottevő szavazatot, amely egyáltalán nem tett közzé pártprogramot, azaz választói lényegében biankó csekket írtak alá). Majd a választásokat követően a (nem)választó elégedetten ölbe teszi kezét, minden felelősséget „a politikusokra” hárít és időnként hőbörög egyet. Például olyankor, amikor nagy ritkán népszavazásra kerül sor. Mivel ezeknek a közhiedelem szerint többnyire nincs igazán tétje, például mert nem kötelezik a törvényhozót semmire (a Brexit-szavazás sem kötelezi egyébként a brit parlamentet), a népszavazások rendre a kormány és az ellenzék amolyan helyettes háborújává, esetleg a kormánnyal szembeni bizalmatlansági szavazássá fajulnak – ahelyett, hogy magáról a tárgyról döntene a szuverén (aka a választópolgárok közössége).

A Brexit, pontosabban egyes kilépésre szavazók megszeppent reakciói és egészen konkrétan az, hogy a szavazás után ugrott meg sokszorosára a kilépés következményeiről való tájékoztatásra rákereső Google-keresések száma (nem, nem mese, tessék megnézni a Google Trendset) azonban a kiutat is felmutatják a képviseleti demokrácia válságából: Újból össze kell kötni a döntést és a következmények viselését. Hiszen minél közvetlenebb a döntés és annak következményei közötti összefüggés, és minél jobban érzi a döntéshozó a saját bőrén és a saját környezetében annak áldásos következményeit, annál kevésbé lehet a felelősséget továbbhárítani.

Ha tehát a döntést a polgárra sózzuk, és a polgár pontosan tudja, hogy az lesz, amit ő ikszel, tehát tétje van az ikszének, akkor nagyobb valószínűséggel fog legalább annyira alaposan foglalkozni az asztalára (szavazófülkéjébe) kerülő előterjesztéssel, mint a kurva díjcsomagjaival.

Persze nem fog ez egyik napról a másikra menni, hiszen régi berögződéseken kell változtatni: nem a kormány, a gyerekkor, a tanító néni, a jóisten vagy Soros a felelős, hanem te magad mint választó, verekedő, nem tanuló, fogamzásgátlást leszaró vagy meg nem győző érvekkel előrukkoló politikus vagy a felelős – úgyhogy viseld is a következményeit: viseld el az általad megválasztott kormányt, menj börtönbe, keress keveset betanított munkával, tisztességesen neveld fel nem kívánt gyermekeidet, és ha bedőlsz a megtévesztő reklámnak, akkor használd a drágán vásárolt gyenge terméket.

A közügyek menedzselésére vonatkozóan is egyértelmű a teendő: Először is minden népszavazást ügydöntővé kell tenni, részvételi aránytól függetlenül. Aki másra bízza a döntést, az fogadja is el (mint a 40%-os szavazási arányt produkáló 18-24 éves britek). Másodszor pedig minden vitás kérdésről írjunk ki népszavazást. A négyes metrótól és a felcsúti kisvasútépítéstől kezdve a magánnyugdíjpénztárakig, stadionépítési programig, hálapénz-tiltásig és vizitdíjig, a CSOK bevezetésééig, liget-beépítésig és a vasárnapi zárvatartásig minden vitás kérdést témától függően helyi vagy országosan kiírt népszavazásokkal döntessük el. Onnantól meg nincs vita. Tiszta ügy: a nép nem automatikusan bölcs, de ha hülye, akkor az az ő dolga. Elvégre ő a szuverén – állítólag.

A politikus meg felejtse el, hogy bűnbakot játsszon pénzért és hatalomért cserébe.