2017. augusztus 17. 23:36 - B.Log

A demokrácia titka

Van egy kis félreértés a demokrácia körül: A demokrácia nem annyira a jogokról szól. A leglalapvetőbb emberi jogok mindenkinek járnak, függetlenül attól, rendelkezik-e szavazati joggal vagy sem. Ezekből (aka liberális szabadságjogok) ugyanannyi jár mindenkinek és bárkinek, és ezek a jogok maguk adják a természetes határaikat is: mindenki szabadságának a határa ott húzódik, ahol a másiké kezdődik. A békés együttélés a mindennapi gyakorlatban addig működik, amíg ezt a határt betartjuk (és betartatjuk a többiekkel).
Amivel el is érkeztünk a demokráciához, amely egészen addig nem fog működni, amíg úgy tekintünk rá, hogy saját érdekeink érvényesítését szolgálja a másik rovására (ebben a mentalitásban ugyanis választó választónak farkasa és arra szavaz, aki neki oszt vissza többet, azzal az eredménnyel, hogy a választások nem az ország jobb működtetéséről szólnak, hanem arról, ki kinek mennyi pénzt ígér). A működő demokrácia a másik jogaiért és a közjóért való felelősségvállaláson alapul, nem a saját rövid távú érdekek érvényesítésén. 

Felelősségvállalásból nem állunk annyira jól Magyaroroszágon, felelősséghárításból annál inkább. Aprócska példa Ungár Péter, aki a Momentum fesztiválján vendégeskedve elkövetett molesztálásait a részegsérére keni, miközben valójában nem csak egy, hanem két problémájáért kellene felelősséget vállalnia (és hamut szórni a fejére): a nőkkel való erőszakoskodás mellett azért is, hogy - saját bevallása szerint ugyebár - képtelen felelősen adagolni magának az alkoholt. Nyilván lehet még sorolni a celeb példa helyett a hétköznapiakat, és bizony az is igaz, hogy itt az a politikus kap hatalmat, aki olyan szabalyokat hoz, amelyek a felelősség áthárításának kedveznek, sőt, jutalmazzák azt. Külön aranyos példái ennek a felelősséghárításnak egyes Fidesz-szavazó értelmiségiek, akik úgy 2011-ben azon sopánkodtak, hogy hát nem ezt a lovat akarták (pedig felnőttek voltak már 1998-2002 között islyen is ez a ló, tehát tudniuk kellett, mi). 
A demokratikus német óvoda példája ezzel szemben be is mutatja, hogyan lehet demokráciát tanulni. Itt a gyerekeknek ugyanis nemcsak jogaik vannak, amelyek alapján mindenki azt csinál, amit akar, hanem közösen megvitatják a megvitatni valókat (nem pártpolitikai alapon, hanem a kérdés különböző aspektusait pro és kontra körbejárva), és az így közösen hozott szabályokat be is kell tartaniuk, így aztán szavazóként felelősséget is kell vállalniuk a döntéseikért és azok következményeit is maguk viselik. A szó legszorosabb értelmében azt eszik, amit kifőz(et)tek maguknak. Ha megszavazták a spenótot málnalekvárral, akkor spenótot esznek málnalekvárral, és nem hibáztathatják ezért a politikai elitet, az óvónéniket és a szakácsot. Vagyis a demokrácia akkor működik, ha ugyanaz dönt, aki ezért felelősséget is vállal a többiekkel szemben és a következményeket is viseli. - Ebből a felismerésből már mindenki levonhatja a maga következtetéseit arra nézve, mikor mit kinek és milyen alapon kellene eldöntenie. Ezért van az, hogy a gyereknek nem jár szavazati jog (annak ellenére, hogy a pénteki ebédről való döntés már megy neki), ezért nem szavazhat az, aki a maga személyes ügyeiben sem tud eljárni, és azért korlátozza számos állam a külföldön élő polgárai szavazati jogát - hiszen ők nem viselik a következményeket. És ezért is tart el egy ideig, mire egy külföldi polgár állampolgárságot és ezzel szavazati jogot kaphat: előbb a szavazóközösség tagjává kell válnia, akiről elhisszük, hogy felelősséget is vállal azért, hova ikszel.  
Persze el lehet gondolkodni azon, hogy egy írástudatlan ember vagy funkcionális analfabéta vajon manapság Európában abban a helyzetben van-e, hogy felelős döntést hozzon, de az a helyzet, hogy nem olyan egyszerű eldönteni, ki milyen sűrűségű szitán lát át (ugye azzal mindenki tisztában van, hogy a rádió, mint technológia megjelenése óta nem csak írott anyagokból lehet tájékozódni), mert ez csak korlátozottan iskolázottsági kérdés - én mindenesetre ismerek mind (formálisan) nyolcáltalánost végzett értelmes fiatalembert, akiről nem gondolnád, hogy nem jutott el az érettségiig, és olyan műegyetemet végzett mérnököt, akinek minden tudása a szakmája határainál ér véget (lehet, hogy az a határ beljebb van, de azt specifikus szaktudás hiányában nem tudom megítélni). 
Van azonban egy másik, sokkal jelentősebb tényező a demokrácia működőképességét illetően, mégpedig az egzisztenciális függetlenség a megválasztott hatalomtól. Ami Magyarországon inkább annak hiánya, azaz egzisztenciális függőség, és itt most nem csupán a BAZ-megyei mélyszegénységben élőkre gondolok - mindenki számára kézenfekvő, hogy akinek a jövedelme attól függ, kap-e közmunkát a polgármestertől, az nem szabadon szavaz, hanem a "munkáért szavazat" elve szerint. Azonban nemcsak a közmunkás, hanem a lakosság igen széles rétegeinek a jövedelme függ nem kis részben a mindenkori kormány politikai döntéseitől. Mivel a nyugdíjrendszer finanszírozása nem matematikai alapon működik, ráadásul elvesztette biztosításjellegét, amikor a kormány a befizetést járulékból adóvá alakította, a nyugdíjasok jövedelme attól függ, a kormány mennyire akar a nyugdíjasok kegyében járni. Ezen a helyzeten csak rontott a magánnyugdíjpénztári rendszer kiirtása, ami legalább hosszabb távon enyhítette volna ezt a függőséget (ha paranoiás lennék, azt mondanám, nem is az a párszáz milliárd kellett a kormánynak, hanem a nyugdíjasok függetlenségének a felszámolása). Az átlagbérből élő két vagy többgyermekes családok hasonló helyzetben vannak a Magyarországon meglehetősen magas újraelosztás miatt. Az, hogy az oktatási rendszer és az egészségügy finanszírozása sem a feladat ellátásának a költségeit fedezve (tehát racionális szakmapolitikai számítások alapján) történik, hanem a kormány kegyeitől függ, őket is a mindenkori kormány vazallusaivá teszi még akkor is, ha most épp kiestek a kegyekből.
Nem véletlen, hogy a jól működő demokráciák a gazdaság tekintetében liberálisak és védik a tulajdonjogokat, és ezzel párhuzamosan biztosítási keretek között (nem állami kegyként, hanem szerzett jogként) nyújtanak szociális védelmet. Akárhogy is nézzük, egy multinál dolgozó irodapatkány mégicsak kevésbé függ a mai magyar kormány kegyeitől, mint a főállású anya, a nyugdíjas, a közmunkás vagy a tanár. A nyugdíjasok függőségét pedig azzal hárítják el, hogy ez valóban biztosítási alapon működik: zárt a kassza, és az ellátások mértékét egy állandó számítási módszerrel állapítják meg. Ha valaki növelni akarja az ellátásokat, a biztosítási díj is nő, így a befizetők azonnal és direkot módon érzik ennek a lépésnek a következményeit, ezért ha valamely politikai erő szavazatszerzési céllal valamely ellátás növelését ígéri, mindenki tisztában van azzal, hogy ez nem ingyen van, a populista ígéretért pedig a szavazók (egy része) fog fizetni - na az ő szavazatukat ezzel el is vesztette az, aki ilyen ígéretet tesz. Ugyanez érvényes az egészségügyre: biztosítási alapon működik, be kell fizetni a törvényileg körülbástyázott alapcsomagra (szociális segélyezett a szociális segélyből), zárt a kassza, és ahol többbiztosítós a rendszer, ott az a biztosító lesz sikeres, aki alacsonyabb díjért jobb szolgáltatást tud vásárolni a biztosítottaknak (akik közül nem válogathat: mindenkit fogadni kell). Következmény: az ágazat kikerül a kézivezérléses irányítás és finanszírozás és ezzel a kormánytól való függőség alól. Biztosítási alapon működik a munkanélküliellátás is: a bérből fizetett pár százalékos díj ellenében meghatározott szolgáltatás jár, és ha csökkentjük az ellátás mértéke, akkor a "megspórolt" pénzből nem építhetünk stadiont, hanem az ott, abban a kasszában marad. Az átlag család meg nem az adókedvezmény mértéke szerint határozza meg, hány gyereket akar, mert tisztában van azzal, hogy a több kedvezményért meg fog fizetni magasabb áfával (és magasabb adóval, mihelyt felnőnek a gyerekek, sőt, a gyerekek is szívni fognak, amíg nem látnak neki szülögetni).  

Pillanatnyilag tehát ott tartunk Magyarországon demokráciaügyben, hogy szavazni szavazunk ugyan, de széles körben elfogadott a felelősséghárítás (az ostoba intézkedésekért nem a szavazópolgárokat, hanem a politikai elitt tesszük felelőssé), széles rétegek pedig anyagilag a kormánytól függnek és arra szavaznak, aki több pénzt (nyugdíj, családi pótlék, gyed, csok, magasabb tanári, orvosi fizetést...) ígér nekik. A következmények persze a lakosságéi maradnak (csak épp nem látszik annyira), és talán ez lehet a kitörési pont: felismerni, hogy szavazóként te vagy felelős a következményekért, és te fogod megfizetni a politikai ígéretek számláját.