2017. október 03. 20:20 - B.Log

A Puncs és a házasság

EU-s pénzekkel és állami hátszéllel borította be a magyar sugartárskereső Budapestet offline hirdetésekkel, amire az amúgy a fogamzásgátláshoz való hozzáférés megnehezítéséért és az abortusz betiltásáért küzdő CitizenGo petíciót indított ellene.
Pedig a kormány konzervatív családpolitikája és az anyagi érdekeltségű társ keresése szépen összeillik, hiszen a gyerekeikkel hosszan otthonmaradó, és szakmai pályafutásukat (és ezáltal jövedelemszerző képességüket) hanyagoló ideális családanyák anyagi jóléte ugyanúgy függ szexpartnerüktől, mint a sugarbabyké. Vagy az utcai prostituáltaké, csak ők a feleségekkel és a sugarbabykkel ellentétben nem természetben és átalányban kapnak ellenszolgáltatást, hanem darabbérben dolgoznak.
Az, hogy az eltartós vagy részben eltartós házasságnak prostitúciós vonásai vannak, nem új keletű felismerés: a 19. században is észrevették, hogy romantikus szerelem ide vagy oda, az önálló jövedelemmel nem rendelkező nők nem tehetik meg, hogy ne olyan férfihoz menjenek feleségül, aki a társadalmi státuszukhoz megfelelő jövedelemmel (illetve vagyonnal, pl. parasztok esetében megművelendő földdel) rendelkezik, mert éhen halnak.

Azaz egzisztenciálisan függnek attól a személytől, akivel nemi életet élnek. Amit közkeletűen úgy hívunk, hogy prostitúció. 
Hogy a nők mennyire tudják függetleníteni a megélhetésüket a szexuális életüktől, az persze az alternatív megélhetési lehetőségektől függ. A 19. században ezek elég gyatrák voltak, a nők ugyanazért vagy hasonló munkáért töredék bért kaptak, illetve önálló jövedelem nélkül a családi gazdaságban dolgoztak, a középosztálybeli munkahelyekről (tanítás, irodai munkák) pedig kirúgták őket, amikor férjhez mentek. Azóta ugyan több a lehetőség, a prostitúció vagy a részleges prostitúció azonban ma még mindig relatíve „vonzó alternatívát” jelent (itt most nem a fizikai erőszakkal, fenyegetéssel vagy érzelmi zsarolással prostitúcióra kényszerítettekről van szó – ez hivatalból üldözendő bűncselekmény). Mégpedig nemcsak olyanoknak, akik huszonévesen két gyerekkel, szakma nélkül munkahelymentes vidéken próbálnának jobb megélhetést biztosítani maguknak és családjuknak, és ezért más lehetőségek hiányában kijárnak Németországba vagy Hollandiába. Az, hogy középosztálybeli nők arra hajlanak, hogy hosszabb kimaradás után is inkább részmunkaidős vagy rosszabbul fizetett állást vállalnak és férjüktől teszik magukat anyagilag függővé, mintsem hogy megosszák vele a családi munkát és ezzel párhuzamosan ápolják és óvják saját jövedelemszerző képességüket (és ezzel a férjtől való független életképességet) - és még csak fenn sem akadunk ezen! - mutatja, mennyire természetes és magától értetődő még ma is, hogy egy rendes házasságnak, mondjuk finoman, anyagi oldala van.
Persze mondhatnánk, hogy ez normális, és nincs probléma. De ez a helyzet több szempontból is káros a társadalom egészére nézve: Az intimitás árucikké válása pszichológiailag nem éppen szerencsés (különösen, amikor a cserekapcsolat az érzelmi életre is kiterjed); ezzel összefüggésben a nő „úgy általában” nem mint szabad ember, hanem mint megvásárolható árucikk, eszköz, tárgy jelenik meg a társadalomban; és káros a társadalomra nézve az ezekkel az életutakkal járó szegénységi kockázat is: aki egyéb szakma hiányában vágott bele ebbe a munkába, az később is nehezen fog egyéb megélhetést találni, és mivel a prostitúció nem jár társadalombiztosítási jogviszonnyal, nyugdíja sem lesz. A szegénységi kockázat még mindig az ügyesebb sugarbabyknél a legkisebb, azaz azoknál, akik a sugarbaby-léttel párhuzamosan karriert építenek (pl. egyetemi tanulmányokba fektetnek be), vagy bevételükből félretesznek, hogy későbbi megélhetésüket biztosítsák, vagy legalább a váláskor megküzdenek azért, hogy az együtt töltött idő alatt szerzett javakból részesüljenek. A részlegesen eltartott családanyáknál nemcsak az időskori elszegényedés (alacsonyabb nyugdíj) jelent társadalmi kockázatot (amit a köz vagy szociális segéllyel pótol ki, vagy azzal, hogy különféle jóváírásokkal jutalmazza a férj helyett elvégzett fizetetlen családi munkát), hanem válás esetén az ő gyerekeiket is nagyobb szegénységi kockázat fenyegeti, mint azoknak a családoknak a gyerekeit, ahol a két szülő úgy osztotta meg a családi munkát, hogy mind a ketten tudjanak szakmai előmenetelükkel is törődni (ezeknek a gyerekeknek ezen kívül nem mellesleg nemcsak egy, hanem két gondoskodásra képes szülő jut).
Ezt az árucserét nem fogjuk tudni azzal megszüntetni, hogy pont azokat a nőket csesztetjük, akik nyíltan, viszonylag szabad elhatározásból és legalább nem fillérekért adják el magukat (és azokat a férfiakat, akik legalább éhbérnél többet fizetnek ezért...), mert ez egy a társadalom szerkezetéből fakadó jelenség, amelyet a társadalom – amíg ilyen marad – akár nyíltan, akár rejtetten újra és újra kitermel magából, akár fújolunk rá, akár nem. Egy "sima" netes társkresőn is találni férfiakat, akik "biztos egzisztenciájukkal" reklámozzák magukat, és offline is vannak nők, akik a férfi karórájának az értéke alapján döntnek arról, megismerkednek-e vele. És aki régi nyomtatott lapok társkereső hirdetéseit böngészi, ugyanezzel a jelenséggel szembesül: házasság céljából "biztos egzisztenicájú", "lakással rendelkező" férfiak hirdetik magukat, és ilyen férfiakat keresnek.  
A jelenség gyökere az, hogy a nők a munkaerőpiacon különböző okokbóltovábbra is kevesebbet keresnek és nehezebben boldogulnak: a „női” szakmák rosszabbul fizetnek és „kellemetlenebbek” (kiszolgáló jellegűek, ezért jellegüknél fogva több csesztetéssel járnak), ugyanabban a munkakörben kevesebbet keresnek, több zaklatásnak és sok apró megalázásnak vannak kitéve (egy csomó ember ha egy munkahelyen nőt lát, azt automatikusan kiszolgáló személyzetnek tekinti, és véletlenül sem hozzáértő szakembernek), „legkeresőképesebb” éveik egy részét otthon töltik, a másik részében pedig a család kedvéért hanyagolják szakmai előmenetelüket – ennek eredményeképp pedig „egyszerűbb” egy férfiban anyagi támaszt keresni (és "anyaság" meg "a családért" címszó alatt kivonni magukat a munkaerőpiac kellemetlenségei alól), mint (akár anyaként) küzdeni a munkaerőpiaci boldogulásért. Azaz ezek között a körülmények között teljesen racionális döntés nem a munkaerőpiacról, hanem legalább részlegesen a szexpartnerből megélni. Ami nyilván a férfiaknak is teher, hiszen azért megvan az ára az otthoni kiszolgálásnak.
Ebből viszont az is következik, miképp szoríthatók vissza ténylegesen a prostitúció különféle formái: egyfelől egy olyan oktatás-, gazdaság- és munkaerőpiaci politikával, amely megszünteti a nők munkaerőpiaci szegregációját és lehetővé teszi a munkaerőpiacról való tisztes megélhetésüket, másfelől egy olyan családpolitikával, amely az otthoni munka megosztását jutalmazza és megfelelő szolgáltatásokkal lehetővé teszi mindkét szülő munkaerőpiaci részvételét (mellesleg nemzetközi tapasztalatok alapján úgy tűnik, ilyen helyeken a legmagasabb a gyerekvállalási hajlandóság), végül pedig egy olyan szemlélettel, amely nem másodlagos kiszolgálószemélyzetnek nézi a női munkaerőt, és nem utálja ki őt a fizetett munkából - igen, személy szerint TE vagy itt megszólítva, amikor bemész egy hivatalba, egy egészségügyi intézménybe, a gyereked iskolájába, a sarki közértbe, vagy a saját munkahelyeden a kolléganőiddel beszélsz.