2017. október 03. 16:42 - B.Log

Amit a genderről tudni kell

Sokan szeretjük öröknek és változatlannak hinni a világunkat (és ezen belül az embert, különösen pedig a nőt és a férfit), hiszen ez biztonságot ad. A világ (és az emberiség) azonban nem teszi meg nekünk ezt a szívességet: aki egy picit is foglalkozott más korokkal, társadalmakkal, vagy csak a saját környezetében kicsit jobban körülnéz, az kénytelen szembesülni azzal, hogy finoman szólva is változó, ki mikor és hol milyen tulajdonságokat, viselkedési stratégiákat tart „nőiesnek” vagy „férfiasnak”. Kb. mindenre és az ellenkezőjére is lehet példát találni.

Persze az állandóság hiánya logikailag is következik abból a felismerésből, hogy az ember egy hosszú evolúciós folyamat során lett olyanná, amilyen manapság – ha az ember nem örök, akkor ugyebár a nőiesség és a férfiasság sem lehet az. Annak az elképzelésnek, hogy van egy örök, változatlan „női princípium”, a nőknek (és a férfiaknak) pedig „rendeltetése”, csak egy kreacionista világképben van értelme: akkor, ha feltételezzük, „valaki” valamikor egyszersmindenkorra elhatározta, kinek mi a dolga, úgyhogy kussolj és engedelmeskedj. - Egy női princípiumost meghívni egy társadalmi témákról való vitaestre ezért hozzávetőlegesen annyira értelmes dolog, mint egy laposföldest felkérni előadónak egy geológuskonferencián vagy kreacionistát egy evolúcióbiológiai ismeretterjesztő rendezvényen – mivel a „véleménye” minden valós alapot nélkülöz, nem tesz hozzá a világunk jobb megértéséhez, viszont bizonyítottan hülyeségek terjesztésére adunk platformot és legitimációt. 

A „gender” mint tudományos terminus technikus annak a felismerésnek a nyomán született, hogy – mivel látjuk, hogy a nem, ahogyan a valóságban megjelenik, nem állandó – hiányos a világról való tudásunk, ha adottnak vesszük a nemet. Annyiban jelent váltást a „nem”-hez képest, hogy tudományos vizsgálat tárgyává tesszük a nemet, mint kategóriát. Bármilyen tudományágat művelünk, az eredmények helytállóságának egyik záloga, hogy ismerjük előfeltevéseinket - ha valami nemekkel kapcsolatos dologkról értekezünk, szét kell választanunk a tudományosan igazolható tényeket saját elképzeléseinktől. (Azért mégiscsak vérciki, amikor egy kutató azt fejtegeti, hogy a rózsaszín azért a lányok színe, mert a nők az ősidőkben a piros bogyók megtalálására lettek optimalizálva, miközben ugyebár száz évvel ezelőtt a kék volt a lányok színe, a rózsaszín pedig a fiúké, azzal az úgyszintén „biológiai” magyarázattal, hogy a piros az erő színe, az erő pedig férfias dolog. Vagy említhetjük a viking harcost, akiről egészen mostanáig nem tudták elképzelni, hogy nő, merthát harcos. Ma már középkort kiáltunk, amikor a szaúdi klérus valamely konzervatívabb tagja a bicikliző, autót vezető és tanuló nők termékenységét félti, pedig száz évvel ezelőtt rendes meglett európai tudósok is ugyanilyesmiket mondtak – tudományosan megalapozottnak gondolván ezeket az állításokat. - Na ezért kellett a gender a tudományba.)

Mindebből természetesen a társadalomra nézve is le kell vonnunk a következtetéseket: a tudósnak polgárként kutya kötelessége felszólalni, amikor a közéletben olyan dolgok hangoznak el, amelyek minden valóságalapot nélkülöznek.

Ma már nem egy felsőbb hatalom által megkérdőjelezhetetlenül elrendelt rendi társadalomban élünk, ahol a születésünk határozza meg életutunkat. Ma már nincs egy kitüntetett szereplő, amely fel van jogosítva eleve elrendelni az életünket, és az empirikus tapasztalataink azt mutatják, a „természet” sem merev életutakat ír elő.
Társadalomszervező alapnak a felvilágosodás elveire tudunk építkezni: arra, hogy mindenki egyelő, szabad és maga határoz az életéről (szabadsága határait pedig a másik ember szabadsága adja). Aminek viszont fontos társadalompolitikai következményei vannak: Például az, hogy a gyereknevelés során ne kisbaltával nyesegessük le a gyerekekről az éppen érvényes „lányos”, „fiús” kategóriába nem illő hajtásokat és ne támogassuk őket abban, hogy megfelelési vágyukban maguk akadályozzák tehetségeik kibontakozását. Például az, hogy a különféle társadalompolitikai intézkedéseink tervezése során körültekintően járjunk el és mérjük fel, nem hozzuk-e valamely csoportot akaratlanul is rosszabb helyzetbe, mint amilyenben volt (ezt hívják időnként a nemek vonatkozásában „gender mainstreaming”-nek). Például az, hogy a hatalom nem kényszerít rá életutakat emberekre az alapján, kinek-minek születtek. Például az, hogy a törvény nem védi jobban az egyik ember magánszféráját a másikénál (a házasét az egyedülállónál, a monogámét a poliamórénál, a heterószexuálisét a homoszexuálisénál). 

Persze roppant ijesztő, hogy még a szexualitás örökkévalóságában sem bízhatunk. És bár még mindig népszerű egy olyan "örök" nőiességet hirdetni, ami talán az 1950-es évek amerikai kispolgári kertvárosi idillben valósult meg legalább látszólag, a valóságban a legkevesebb nő él így (akar így élni) - és nem vágyik minden férfi sem boldog, általa eltartandó házicselédre, aki a hétköznapokban megkíméli őt a saját gyerekeitől. Ma már nem annyira meggyőző a nőket simán a konyha-gyerekszoba-templom bermudaháromszögébe küldeni, legalábbis a gyerekenkénti hároméves kötelező gyesen túl. A „genderideológia” rémképével azonban kiválóan lehet  félelmeket manipulálni, indulatokat irányítani és vonzó(nak tűnő) célokat felmutatni. A "genderideológiát" Gabriele Kuby katolikus német konvertita publicista találta fel, a szó szoros értelmében vett "tartalma" nincsen is, nem egy létező dologra utal, hanem egy rémképet jelenít meg - és a konzervatív katolikus körökön túli sikere szépen mutatja, mennyire ügyesen csatornáz félelmeket. És hogy mennyire kritikátlanul szeretnek sokan hinni egy öröknek beállított idilli délibábnak.