Aki még nem szállt ki a Kormány „nemzeti konzultáció” becenevű önigazolás-játékából (ha nem akarsz többet nemzeti konzultálni, itt találod a megoldást) és a kérdőív láttán felhúzta magát a tendenciózus kérdéseken, az talán azóta már lenyugodott. Úgyhogy tegyünk úgy, mintha a kormány valóban kíváncsi lenne a véleményünkre, és válaszoljunk – persze összetett ügyekre összetett a válasz.

1. Egyetért-e azzal, hogy a népességfogyást nem bevándorlással, hanem a családok erőteljesebb támogatásával kell orvosolni?
Mégis meddig kéne „orvosolni” a népességfogyást? Lehet kevesellni a tízmilliós magyarországi népességcsúcsot, de akkor hol is lenne ez a csúcs ideálisan? Húszmilliónál? Ötvenmilliónál? Hatszázmilliónál?
A munkaerőhiányra a foglalkoztatás bővítése (közmunkások, megváltozott munkaképességűek) és a gépesítés a válasz, és a közhiedelemmel ellentétben a nyugdíjrendszer sem lesz automatikusan fenntarthatóbb attól, hogy több gyerek születik.

2. Egyetért-e Ön azzal, hogy az új családtámogatási programokat a továbbiakban is munkavégzéshez kell kötni?
Az ilyesfajta intézkedésekkel a gyereket büntetjük a szülő sikertelenségéért. Ugyan valóban vannak olyan mélyszegénységben élő emberek, ahol a családjuttatások jelentik az egyetlen (legális) jövedelmet, és akiket talán az is ösztönöz, hogy egy újabb gyerek újabb három évi gyest hoz a konyhára (miközben a fogamzásgátlás nem olcsó mulatság), de erre nem az a megoldás, hogy a gyerekek után járó juttatásokat is megvonjuk, hanem - az a társadalombiztosításból finanszírozott és a párok számára ingyenes fogamzásgátlás mellett - egy olyan szociális biztonsági rendszer, amely szavatolja, hogy ne kelljen 18 év alatti gyereket nevelni ahhoz, hogy ne halj éhen és ne fagyj meg. 
Hiteltelen azért szidni a mélységenységben élőket, hogy "pénzért szülnek", miközben a középosztálytól éppen ezt várják. És amíg a "nincs pénz" az egyetlen társadalmilag elfogadott indok arra, miért nem vállalsz második vagy harmadik gyereket, addig a szociológusok sem fognak komolyan vehető választ kapni arra a kérdésre, miért nem születik meg az állítólag "kívánt" második és harmadik gyermek. 

3. Egyetért-e Ön azzal, hogy a fiatal házaspároknak támogatást kell adni az önálló életkezdéshez?
A lakhatáshoz nyújtott támogatásokat a tényleges anyagi helyzet alapján kell biztosítani, mégpedig a nem házasoknak és a gyereket (éppen) nem nevelőknek is.
Az „önálló életkezdés” családi állapothoz és gyerekszámhoz kötött támogatását már egyszer lejátszottuk az 1970-es és 1980-as években, amikor a tanácsi lakások kiutalásában és egyéb lakhatási támogatásoknál előnyt élveztek a kisgyerekes családok. Ebből a rendszerből már levonhattuk azt a tanulságot, hogy ha a gyakrolatban az önálló lakáshoz jutás egyetlen módja a házasodás-szaporodás, akkor ennek elhamarkodott, ezért (nem egyszer igen csúnya) válásban végződő házasságok lesznek az eredménye (nemegyszer úgy, hogy az ex-házastársak a megoldhatatlan lakhatás miatt a válás után is kénytelenek egy lakásban élni), és a szülők egzisztenciális és érzelmi harcai közt szorongó gyerekek. Ezt ismétli meg az ország, amikor az "OTP-s gyerekek" után most CSOK-os gyerekek vállalására ösztönöz – a 21. században sem fog jót tenni a nemzet mentálhigiénés állapotának, ha az önálló életkezdés támogatását fiatal házasokra korlátozzuk és ezzel elhamarkodott családalapításba hajszoljuk a fiatalokat.

4. a) Egyetért-e Ön azzal, hogy több gyermek vállalása esetén több támogatást kell adni?
Minden gyerek egyenlő és ha az állam pénzt ad a gyerekre, akkor ugyanannyi kell, hogy járjon minden gyerek után. Állami támogatást differenciáltan csak a tényleges anyagi helyzet, magyarul rászorultság alapján szabad nyújtani – még egyszer: senkinek ne kelljen 18 év alatti gyereket nevelni, hogy szociális támogatáshoz jusson.

4. b) Egyetért-e Ön azzal, hogy a legalább három gyermeket vállaló édesanyának kiemelt támogatást kell adni?
A gyereket nem egyedül vállalja az „édesanya” (kivéve, ha annyira tisztességtelen, hogy becsapja a gyerek apját azzal, hogy annak tudta nélkül hagy fel a fogamzásgátlással), hanem az apa is, és a gyerekneveléssel kapcsolatos terheket sem az anya viseli egyedül, hanem részt vállalnak többek között az apuka, továbbá és ráadásul anélkül, hogy ebbe beleszólhattak volna, a nagyszülők, esetleg egyéb rokonok, a munkatársak, akik anyuka (ritkábban: apuka) munkáját végzik, miközben anyuka megint egyszer elkéredzkedik, mert hamarabb zár az ovi, szülői értekezlet van, vagy megint egyszer beteg valamelyik gyerek, na meg persze azok az adófizetők, akik finanszírozzák az iskolát, a gyedet, az egyéb családtámogatásokat és a családi adókedvezmények következtében kieső bevételeket. A több gyereket vállaló nők amúgy mindenképp több támogatást kapnak, hiszen minden gyerek után külön-külön vehetik igénybe a tgyás-t, gyed-et, gyest, beteg gyerek után járó táppénzt, stb.
Minden gyerek ugyanannyit „ér” függetlenül attól, hány testvére van, ezért a gyerekek után rászorultságtól függetlenül nyújtott támogatásokat igazságtalan differenciáltan osztogatni.

5. Támogatja-e Ön azt, hogy az állam ismerje el a valódi főállású anyaság intézményét?
A „főállású” anyaság egyetlen haszonélvezője az az apa, aki államilag támogatott házvezető- és nevelőnőt akar magának, hogy mentesüljön a háztartásban és gyereknevelésben való részvétel alól, vesztesei pedig a gyerekek (akik kénytelenek az anyjuk létezésének igazolásául fungálni és a hétköznapokat tekintve lényegében egyszülős családban nevelkedni), az anya maga (aki a munkaerőpiacról tartósan kiesve egzisztenciálisan függ a házassága fennmaradásától), a társadalom (aki kénytelen ennek a nagyon szerteágazó terheit viselni), és azok az apák, akik nem vasárnapi apukák szeretnének lenni, hanem gyerekeik mindennapi életének részesei. A főállású anyaságnak legalább a közvetlen költségeit ezért az apára kell terhelni, mégpedig úgy, hogy az anyával rendes minimálbéres munkaviszonyt legyen köteles létesíteni és ennek közterheit fizetni.

6. Egyetért-e Ön azzal, hogy a kormány támogassa a gyermeküket nevelő nők munkavállalását?
Az anyák munkaerőpiaci boldogulásának külön támogatására semmi szükség nem lenne, ha a köznevelési rendszer megfelelően működne és a gyerekek felügyeletét, értelmes időtöltését úgy biztosítaná, hogy ne a szülőknek kelljen végezniük az óvoda, iskola feladatait, mert az oktatási intézmény reggel nem fogadja a gyerekeket időben, délután túl hamar rakja ki őket, ehetetlen kajával eteti őket, a közoktatás rossz minősége miatt különórákra kell hordani a gyerekeket, és az iskolai szünetekben sincs biztosítva a gyerekek felügyelete, időtöltése és étkezése. És persze ha az apák nem "besegítenének" az anyának, hanem valóban részt vállalnának a gyereknevelésből. A gyerekekkel kapcsolatos költségneknek (gyerek utáni távollétek, a gyermekgondozás lejártával való visszatérés, stb.) a munkáltatóra terhelése viszont ellenérdekeltté teszi a munkáltatót abban, hogy potenciálisan gyerekvállaásra készülő nőkkel létesítsen munkaviszonyt (ráadásul ez a gyereket nem vállaló nőket is büntetni, hiszen a munkáltató nem tudhatja, hogy az adott nő magánéleti döntései ténylegesen rá fognak-e róni ilyen költségeket).

7. Egyetért-e Ön azzal, hogy a beteg gyermeküket otthon ápoló családtagok nagyobb támogatást kapjanak?
Az ápolási díj méltatlanul alacsony, de sokszor kényszermegoldás, amit azért vesznek igénybe, mert nincs megfelelő intézményrendszer, és csapdává válik, ha valaki addig veszi igénybe, hogy már nem bír visszatérni a munkaerőpiacra, ami ahhoz vezethet, hogy a gondozottat nem engedik kilépni a családból és önálló életet kezdeni, mert szükség van arra a bevételre, amit az ápolási díj jelent. E téren 3 feladat megoldása vár a kormányra: 1. Meg kell teremteni és a szükségletekhez igazítani azt a differenciált (bentlakásos intézményektől támogatott lakócsoportokon át napközi foglalkozásokat biztosító intézményeken keresztül a profi segítővel támogatott egyéni lakhatásig terjedő) intézményrendszert, amely megfelelő színvonalú és a szükségleteknek megoldást nyújt mindazoknak, akik nem képesek teljesen önálló életvitelre. 2. Az ápolási díjat egy a gondozottnak járó juttatássá kell átalakítani, amelyből a gondozott (kiskorúaknál, cselekvésképteleneknél a gyámhivatal) a gondozót teljesen normális, minimálbéres munkaviszonyban foglalkoztatja. 3. Biztosítani kell, hogy a családi ápolás ne váljon az ápolót és az ápoltat egyaránt kizsákmányoló zsákutcává. Az ápolási munka kezdetén kellőkáppen be kell tanítani az ápolót, hogy ne csak (jobb esetben) szeretetteljes, hanem szakmailag is elfogadható szintű ellátást biztosítson anélkül, hogy a saját mentális és fizikai egészségét tönkretegye; biztosítani kell az ápoló regenerációját azzal, hogy évi egybefüggő két hétre kötelezően elküldjük üdülni (erre ott az állami táboroztatás infrastruktúrája), miközben az ápolt intézményi ellátásban részesül; végezetül a családi ápolást időben korlátozni kell és egy idő után a gondozót az otthoni munkával párhuzamosan és azzal összeegyeztethető módon be kell vonni a szakképzésbe és a szakmai továbbképzésekbe, hogy a családi ápolás lejártával az eközben szerzett képességeivel ne a tartós munkanélküliségbe sodródjon, hanem el tudjon helyezkedni az egészségügyben.

8. Egyetért-e Ön azzal, hogy gyermekeink szellemi, lelki és fizikai fejlődése olyan érték, amelyet a magyar államnak is védenie kell?
Nem nagyon van ember ebben az országban, aki nem gondolja azt, hogy a mainál jobb, gyerekbarátabb, szülőbarátabb, tudásbarátabb, készségfejlesztőbb és hatékonyabb oktatási rendszerre van szükség. De a gyerek fejlődését „érték”-nek nevezi a totális hozzánemértés jele. Fejlődni jó és rossz irányba lehet, a "fejlődés" önmagában ezért nem érték, hanem lehetőség, és a táradalom érdeke, hogy ezzel a lehetőséggel éljünk és a gyereket hozzásegítsük ahhoz, hogy a társadalom önálló és kooperatív tagjává fejlődjön.
(Igen, ez a kérdés a megfogalmazásból ítélve nyilván amolyan genderideológiás orosz import, amelynek célja a gyerek fejlődését állítólagosan „veszélyeztető” olyan dolgok betiltása, mint az, hogy a lányok autókkal, a fiúk meg babákkal játsszanak, esetleg megtudják, hogy szeretni azonos neműt is lehet.)

9. Egyetért-e Ön azzal az alapelvvel, miszerint a gyereknek joga van anyához és apához?
Igen, a gyereknek szüksége van arra, hogy legalább két felnőttel bensőséges kapcsolatot alakíthasson ki, és ez többnyire a két biológiai szülője lesz. Éppen annak érdekében, hogy a gyereknek lehetősége legyen mindkét szülővel szoros kapcsolatot kialakítani, a következő intézkedésekre van szükség:
- Meg kell osztani a gyermekgondozásra adott támogatásokat és a gyerek utáni táppénzeket a szülők között úgy, hogy egy-egy szülő az időtartam legfeljebb 60%-át vehesse igénybe (ehhez nyilván igazítani kell a rendszeren és a juttatásokat nem a gyerek életkorához, hanem a szülő által igénybe vett időtartamhoz kötni).
- Fel kell számolni a főállású anyaság akár áttételes támogatását, mert ez a rendszer azt ösztönzi, hogy a gyerekek hétköznapjaikat kizárólag az egyik szülővel töltsék, a másik szülővel való kapcsolat rovására.
- Amennyiben a két szülő nem egy háztartásban él, a gyereket minden esetben a két szülőnél felváltva kell elhelyezni (ha valamelyik szülő erre alkalmatlan, akkor ezt ugyanolyan eljárásban kell megállapítani, mint amelyet a gyerekeknek a családból való kiemelésére alkalmaznak.)
Nincs azonban minden gyereknek anyja és apja, és ezzel még a kérdés feltevője is számol, aki „anyá”-ról és „apá”-ról beszél, nem „anyjá”-ról és „apjá”-ról. Ezeknek a gyerekeknek is biztosítani kell, hogy ne egyetlen felnőttre szoruljanak, és olyasmi ne fordulhasson elő, hogy amikor a szülő nincs abban a helyzetben, hogy gondoskodjon a gyerekéről, a gyereket épp attól az embertől vegyék el, akivel a szülő mellett a legszorosabb a kapcsolata. Ezért minden egyszülős gyereknek legyen bejegyzett második gondviselője. Ez lehet a szülő akármilyen nemű házas- vagy élettársa, (a „keresztszülőség”-et némileg intézményesítve) barátja vagy rokona.
(Igen, sejtjük, hogy ez a kérdés arra irányul, hogy ellehetetlenítse az azonosnemű pároknak a gyereknevelést…)

10. Egyetért-e Ön azzal, hogy a gyermeket nevelő családoknak járó költségvetési támogatások kétharmados védelmet kapjanak?
A kiszámíthatóságot a jogállamiság szavatolja, ezt pedig nem a kétharmados törvények biztosítják, hanem a politikusok, törvényhozók, valamint a választópolgárok tisztességessége (a kérdező minden bizonnyal magából indul ki, amikor úgy véli, a jogállamiságnak, kiszámíthatóságnak önmagában nincs tisztelete). A „kétharmados védelem” a gyakorlatban egyáltalán nem „védené” meg a családtámogatásokat: ha a támogatás összegét is kétharmados törvényben rögzítenék, növelni is csak kétharmados többséggel lehetne az összegeket, és adott esetben éppen a mostani kormánypártok lennének képesek megakadályozni az összeg emelését, ha pedig az összeg nincs rögzítve, akkor akár le is nullázható, ha pedig valamely konkrét támogatási formát valamely mutatóhoz kötnénk, akkor meg megnehezítenénk a családtámogatásoknak a családok változó igényeihez való igazítását – magyarán a családtámogatások kétharmados törvényben rögzítése családellenes intézkedés (amellett, hogy jogi nonszensz).

@kedves_kormány: Máskor is szívesen állok tanácsaimmal rendelkezésedre!