A médiát szokták „negyedik hatalmi ágnak” nevezni, és nem véletlenül: bárminemű döntés felelősségteljes meghozatalának előfeltétele a lehetőleg teljeskörű információ, ezért a média mint információforrás elengedhetetlen a demokrácia fenntartására. Ebben áll a média felelőssége: a tényeket illetően tévedhet ugyan (ki nem), de nem hazudhat: ezért pl. nem ellenkezik a szólásszabadsággal az, amikor egy médiaterméket bírósági ítéletben helyreigazítás közlésére kötelezik, és ugyanezért nem esik a szólásszabadság védelme alá sem a holocaust- vagy az örményirtások tagadása, vagy bármilyen egyéb tudományosan alátámasztott állítás tagadása vagy elferdítése, ahogyan az adatokkal alá nem támasztható reklámígéretekért is büntetéseket szab ki a fogyasztóvédelem - hiszen a megtévesztést nem védi a szólásszabadság.
A tényközléssel szemben a vélemény szabadabb műfaj, de a véleményszabadság is csupán egy származtatott jog. Alapját az önrendelkezéshez való jog képezi, és ez adja korlátait is: tiszteletben kell tartani a másik ember önrendelkezéshez való jogát. Ezért a véleményszabadság nem védi azokat a véleményeket, amelyek más ember önrendelkezési (és abból származó) jogainak megnyirbálására irányul (mert ezzel saját alapját, az önrendelkezéshez való jogot ásná alá). Ilyen pl. a bűncselekmények elkövetésére való felszólítása, de bűncselekmények helyeslése vagy ennek alfaja, a bűncselekmények áldozatául esettek hibáztatása (pl. ha egy házibuliban ellopják egy részeg férfi cuccát, nem mondjuk azt, hogy maga tehet róla, minek ment buliba, és minek itta le magát, ill. vigyázott volna jobban magára és a holmijára). Ezen felül a véleményszabadságot – mint minden párbeszédet – a jóhiszeműség elve korlátozza: persze bárkivel megeshet, hogy hibázik vagy téved, de a véleménynek akkor lehet súlya, és akkor értékes, ha a szerző tényekre alapoz, ezeket nem ferdíti el, legjobb tudása szerint jár el, amikor a véleményét kialakítja, és foszt meg másokat alapjogaitól (mert, mint mondottam, ezzel saját szólásszabadságának az alapját ássa alá).
A verbális és rajzolt szatíra és a hasonló műfajok a szólásszabadságon belül speciális funkciót töltenek be: tömörítve mutatnak be egy-egy társadalmi visszásságot, meg nem kérdőjelezett "normális" dolgot, azaz akkor „működnek” ezek a műfajok, ha hatalomellenesek, haa fennálló rend visszásságaira mutatnak rá. Egy kiszolgáltatott vagy áldozattá vált ember kifigurázásának nincsen hozadéka – amellett, hogy gyengébbre támadni ellenkezik az empátiánkkal és ízléstelen, tökéletesen felesleges is (mert semmi újat nem mond) olyasvalakibe belerúgni, aki amúgyis padlón van (tudjuk róla, hogy épp ott van, nem kell lerántani a piedesztálról, mert már lent van). Fontos hozadéka van ezzel szemben a bárminemű hatalmi helyzetben való egyén vagy szervezet kifigurázásának: emlékeztet bennünket arra, hogy a király meztelen és korántsem olyan hatalmas, hogy ne lehetne felelősségre vonni és bírálni. Mégpedig ez a demokráciaalapú hatalom lényege: a felelősség és a felelősségre vonhatóság. (Ezzel áll szemben a diktatúra és ennek alváltozata, a teokrácia, amely a diktátor akarata helyett egy megkérdőjelezhetetlen transzcendens hatalomra hivatkozik, és a hatalom bármit megtehet büntetlenül.) Vallási hatalmat gyakorló szervezetek vagy ezeket képviselő egyének kifigurázása ezért egyenesen kötelessége a szatírának, ahogyan a politikai vagy gazdasági hatalmat képviselő egyének és jelképek kifigurázása is, vagy olyanoké, akik mások jogainak csorbítására törekszenek. Mégpedig akkor is, ha mindez ezeknek a hatalmasságoknak (legyen az karizmatikus politikus, vallási vezető vagy földesúr) és követőiknek rosszul esik (aka „sérti érzéseiket, érzékenységüket”, különösen a vallásiakat) – sőt, talán leginkább akkor van szükség rá, amikor a szatíra a követők érzékenységét sérti, hiszen éppen a követők legitimálják ezeket a hatalmakat és ezért felelősséggel tartoznak a társadalom többi tagjának. Másképpen fogalmazva: a vallási stb. érzékenység nem menti fel a hívőket az alól, hogy a vallási stb. hatalom támogatásért felelősséget vállaljanak, különösen akkor, ha az a hatalom mások jogait csorbítja vagy erre törekszik. (Figyelem: itt a hatalmi helyzetben lévőkről van szó, de ugyanezek a politikai, vallási stb. csoportok más körülmények között üldözöttek lehetnek. Konkrét példák: üldözött szaúdi keresztényeket nem figurázunk ki, mások magánéletébe beavatkozni próbáló európai vagy akár szaúdi keresztényeket igen; holocausttúlélőt nem, újszülöttpéniszt nyiszáló rabbit és az ehhez asszisztáló holocausttúlélő dédszülőt igen; bántalmazott nőket nem, vakkomondorokat és betörőket igen; felesége által bántalmazott férfit nem, de akár ugyanazt a férfit, amint beosztottját vagy diákját molesztálja, igen; politikusnőket és üzletasszonyokat úgy általában nem (mert ehhez túl ritkák), Angela Merkelt vagy Selmeci Gabriellát igen. De ütni mindenképp csak akkor fog tudni a rajz, ha valóban rámutat egy visszásságra.)
Hogy a cikk végére aktualitást is mondjak: Akik a Charlie Hebdót teszik (részben) felelőssé a szerkesztőség elleni merényletért, azok két dolgot felejtenek el: 1. Akinek géppuska van a kezében, az ott és akkor hatalmat gyakorol. Ezért ki kell figurázni mindazokat, akik az ilyesféle merényleteket helyeslik, ilyen merénylet elkövetésére buzdítanak vagy maguk ilyen terveznek, és ezért fogom megvásárolni az eheti Charlie-t (ha jut az országba példány): mert a hátramaradottak voltak olyan bátrak, hogy a merénylőket kifigurázzák. 2. A merénylőket – és persze a mögöttük álló iszlamista ideológiák követőit – korántsem csak a szatíra provokálja, hanem mindennapi életünk számos természetesnek vett eleme, mint pl. az alkohol- és sertéshúsfogyasztás és a nem "halal" vágóhídon leölt állatokból készült ételek fogyasztása, a ramadan alatti napközbeni evés és vízivás, a dolgozó, önálló nőkről nem is beszélve (és akkor még nem említettük, hogy nem kéne minden turbános férfit Mohamednek értelmezniük, főleg, ha szerintük „nem olyan”, amilyennek ábrázolják, azaz: ha nem ingük, akkor ne vegyenek már minden turbánost Mohamednek, ha viszont annak veszik és megsértődnek, ezzel elismerik, hogy a rajz szerintük bizony talált – ergo viszont nem érte őket igazságtalanság...). Csupán stratégiai-taktikai kérdés, hogy a merénylők inkább szatíramagazinra támadtak és nem nyáron rövidnadrágban flangáló férfiakra, ramadánkor az utcán ebédelő diákokra, nem is beszélve le nem fátyolozott nőkről vagy koedukált strandokon vagy neadjisten naturista kempingben fürdőzőkre: a strandokon lelőttek a Charlie Hebdo rajzolóival ellentétben feltétel nélküli támogatást élveznének, holott ugyanúgy „istenkáromlók”, mint a rajzolók. Aki ezt nem hiszi el nekem, az nézzen körül, hogyan lehet „istenkáromlóvá” válni az IS vagy az Al Káida által ellenőrzött területeken, vagy gondoljon Raif Badawira, akit a szaúdi hatóságok istenkáromlás címén lassú halálra ítéltek, amiért fel merte vetni azt az igényt, hogy a vallás társadalmi szerepéről elgondolkodjon, de az arab félszigeten lecsuktak már embert azért, mert ramadankor napközben nem bújt el elég jól ahhoz, hogy egy kis vizet igyon. Amikor legközelebb kilépünk az utcára vagy felmegyünk az internetre, legyünk velük szolidárisak és ne feledjük, hogy mindannyian* istenkáromló provokátorok vagyunk.
*(Ne feledd, az istenkármolástól az sem véd meg téged, ha hívő vagy: tuti találsz olyant, akinek a legszentebb vallási érzése szerint a te vallásod tévút és merő istenkáromlás. Azaz a te vallási életed az ő istenét káromolja. Azazhogy neked is pont ugyanúgy szükséged van az istenkáromláshoz való jogra, mint a chalrie Hebdonak.)
Sűrűn mondogatom, hogy igazából nincs új a fideszes nap alatt - mindennek a csírája megvolt már az 1998-2002-es ciklusban - és ez arra a hírre is igaz, miszerint 
2000. őszén indult az "MTV Akadémia" a magyar televízió és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem együttműködésében. A felvett hallgatók annak idején bőkezűnek számító (ha jól emlékszem, kb. havi 80.000 forint, adómentes) ösztöndíjat kaptak (a minimálbér 2001-től havi 40 ezer ft volt), és a kétéves képzés végén két évet kellett a tv-nél dolgozniuk (szintén akkoriban bölcsész pályakezdőnek igen jónak számító fizetésért, emlékeim szerint 200-251 ezer forintért) - mindezt közpénzből úgy, hogy a régebb óta működő újságíró-iskolák nem részesültek ilyesféle állami finanszírozásban, mint azt az ÉS 2001. évi január. 5-i számában megjelent nyílt levélből megtudható. Akkoriban még fennakadtak azon, hogy a "közszolgálati újságírást" elkülönítik a normál újságírástól, ahogy azon is, hogy a közszolgálati média egyházi intézménnyel, azaz egy a világnézeti semlegesség követelményeinek nem megfelelő partnerrel indít képzést, mindezt közpénzből. 
Azért meglehetősen bizarr, amikor olyasvalakit választanak egy tudományos testület élére, akinek finoman szólva is kissé sajátos elképzelései vannak a tudományosság mibenlétéről. 
Hétfőn tartottuk a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapját, amelynek alkalmából az idén is számtalan városban (Budapesten is) a nők hatékonyabb védelméért tüntettek – jobb jogszabályokért, hatékonyabb bűnüldözésért, több segítségéért az áldozatok új életkezdéséhez, az évekkel ezelőtt aláírt Isztambuli Egyezmény törvénybe iktatásáért. De egy nagyon is lényeges szempont gyakran kimarad a követelésekből. 
A művi terhességmegszakítás témája rendszeresen előjön, amikor valamely országban épp magukat konzervatívnak nevező körök média- (vagy Facebook-)figyelmet kapnak. Ezek a viták jellemzően meddők, mert érvek helyett az érzelmek (esetenként a vallásos, azaz megkérdőjelezhetetlen beállított hit) uralják őket. Térjünk vissza a valóság talajára. 
Szép kattintásvadász címet kapott az egyik katolikus blog cikke az Index címlapján - mintha Ferenc pápa nem értene egyet a családkonferenciával. Pedig bizony de. 
A „genderideológia” egy konzervatív vallási (főleg katolikus) körökben élő rémkép, amely a német Gabriele Kuby munkássága nyomán terjedt el mostanság.