A kormány versus ellenzék-felálláshoz szokott magyar szem számára bizarrnak tűnő folyamatok zajlanak épp Svájcban, ahol december 5-én két miniszteri helyet is be kell töltenie a parlamentnek.
Svájcot ugyanis nem egy az ellenzék ellenében dolgozó kormány és egy a kormány ellen dolgozó ellenzék párharca irányítja, mint Magyarországot, aminek viszont hosszab előtörténete van. A svájci szövetségi állam mai formájában 1848-ban, egy 150 halálos áldozatot és 400 sebesültet követelő polgárháború ("Sonderbundskrieg") után jött létre, amelyet a liberális és mérsékelten konzervatív kantonok és az addigi államszövetség nyertek meg nyolc ultrakonzervatív-klerikális (és a katolikus egyházhoz való hűséget az államszövetséghez való hűségnél előrébb tartó) kanton ellenében.
Azóta egy olyan kormányzási kultúra alakult ki (nemcsak szövetségi szinten, hanem a kantonok és a községek irányítása is erre az elvre épül), amelyben a lehető legszélesebb kör számára vállalható döntéseket hoznak, és amelyben nem a parlamenti többség uralkodik a kisebbség felett, és ez a kormányalakításnál is érvényesül. Az alkotmány csak azt követeli meg, hogy a szövetségi tanács megválasztásakor (ez négyévente történik, amikor az újonnan megválasztott parlament két kamarája ülésezik) figyelni kell arra, hogy az ország részei és a különböző nyelvi régiók arányosan képviselve legyenek (az arányos azt is jelenti persze, hogy pl. az olasz nyelvterület apró mérete miatt nincs folyamatosan jelen a kormányban), de a gyakorlatban ez kiegészül azzal, hogy a nagyobb pártok parlamenti súlyuk arányában képviselve legyenek, és legalább egy, de inkább 2-3-4 női miniszter is legyen (csúcsot 2010-ben döntöttek a nők, amikor a 7-ből 4 tanácsos nő volt, egyikük épp az elnöki feladatokat is ellátta, és az adminsztratív munkájukat irányító kancellár is épp nő volt, az év első hónapjaiban pedig a két parlamenti kamara is női elnökkel büszkélkedhetett).
Az idén tehát két tanácsos mondott le: az 55 éves aargaui kereszténydemokrata (CVP) Doris Leuthard, aki 12 éve miniszter, valamint a konzervatív-liberális (FDP), 66 éves berni Josef Schneider-Ammann, aki csak 8 éve dolgozik miniszterként. A két megüeresedő állás betöltése úgy történik, hogy a két pártnak az elvárt kvótáknak megfelelő és a feladatra alkalmas jelölteket kell prezentálnia a parlamentnek, akik közül a parlament majd megválasztja a két új minisztert. Mivel két német nyelvű politikus vonul vissza, miközben a francia és az olasz nyelvterület képviselve van, kicsit nagyobb merítésből válogathatnak a pártok, de mivel a két nő egyike mondott le mandátumáról, ebben a körben nem előnyös férfinak lenni (sajnálni azért nem kell a férfiakat, hiszen olyan még nem volt, hogy túl kevés férfi lett volna a kormányban...).
Úgyhogy a kereszténydemokrata párt most két német nyelvű nőt (egy jogász-közjegyzőt Wallisból és egy tanító-politológust Uriból) ajánl a kereszténydemokrata helyért, míg a liberális helyre a párt egy tolmácsot indított St. Gallenből és egy nidwaldeni közgazdászt, akinek nemcsak az a hendikeppje, hogy férfi, hanem az is, hogy gyenge a franciatudása, előnye viszont, hogy olyan apró kantonból való, ahonnan még senki nem jutott miniszteri székbe.
Ők négyen most a parlamenti pártok frakciók meghallgatásain igyekeznek meggyőzni képviselőtársaikat arról, hogy alkalmasak kormányzati feladatok ellátására és a politikai különbségek ellenére vállalhatóak.
Persze az ilyesfajta kvótakormányzásnak van néhány előfeltétele, amelyek nélkül nem működik: az egyik az önkormányzatiság, pontosabban az, hogy az állam nem felülről tagolódik közigazgatási egységekre, henem alulról épül fel. Így ugyanis az egész országban van terep, ahol irányítási-kormányzási gyakorlatot lehet szerezni. Mivel a győztes párt nem oktrojálhatja rá jelöltjeit a többi pártra, kénytelen alkalmas embereket jelölni, azaz kénytelen törődni az érdemi tehetséggondozással, beleértve az ígéretes nőket is.
https://www.tagesanzeiger.ch/schweiz/standard/eine-anwaeltin-eine-politologin-eine-dolmetscherin-und-ein-oekonom/story/25983270
