Csalódni fog, aki azt képzeli, tüntetésekkel demokráciát lehet teremteni. A tüntetés a nemtetszés választások közötti legitim kifejezése képviseleti demokráciákban, de nemtetszésből nem lesz demokratikusabb az ország. Legfeljebb még (!) populistább és korruptabb.
A bármilyen irányú antielitizmusok közös vakfoltja, hogy nem veszik észre, hogy még a legkiüresedett demokráciákban is a néptől, pontosabban a szavazóktól jön a politikai elit hatalma. Ahhoz, hogy valaki megszerezze a hatalmat, rá kell bírnai a szavazókat, hgoy rá szavazzanak, a szavazóknak pedig az ehhez szükséges arányban kötélnek kell állniuk. Azaz: a demokráciákban és a demokratúrákban a közállapotokért végső soron nem valamilyen elit (legyen az politikai, jobb- vagy baloldali, egyházi, gazdasági, értelmiségi vagy akármilyen egyéb) a felelős, hanem a mindenkori kormánypártokra szavazó és a nem szavazó választópolgárok. Nem a szemét elit miatt ültettek hozzánemértőt a volt főnököd helyére, nem találsz gondozóotthont a nagyapádnak, nincs kréta az iskolában, hullik a vakolat a fejedre a kórházban, hanem mert a veled szemben ülő kolléga, a gyereked osztálytársának a nagypapája, a melletted vajudó nő és az őt épp vizsgáló orvos egy olyan pártra látta helyesnek szavazni (vagy egyáltalán nem szavazott), amely megakadályozza az adott alrendszer megfelelő működtetését.
Persze a képviseleti demokrácia rákfenéje (a közvetlen vagy svájci jellegű folyamatos népszavazásokkal kiigazított félig-közvetlen) demokráciával szemben, hogy csak négyévente és csak árukapcsolásosan lehet választani. Azaz sok szempontot kellene egyszerre latolgatni: a saját mostani hasznot és az állam hosszabb távú pénzügyi fenntarthatóságát (pl. a családi adókedvezmények és a CSOK kapcsán), fiatal tapasztalatlan erőre akarom-e bízni az államilag szervezett szolgáltatások javítását vagy ebben jártas szakemberekkel rendelkezőkre, akik vajon 15 évvel ezelőtt meg tudták volna csináni, ha nem tesznek keresztbe nekik vagy sem? Kire szavazzak, ha nem vagyok atomerőmű-ellenes, de nem tartom jónak a paksi projektet? (Ezeket a dilemmákat védik ki a svájciak azzal, hogy a nagyobb horderejű döntésekről, projektekről külön-külön népszavazást írnak ki - igen, ott Mari néni dönt az atomerőmű megépítéséről, de végső soron nálunk is Mari néni dönt Paks2-ről, csak épp árúkapcsolásban a felcsúti kisvasút projektjével és a karácsonyra ígért Erzsébet-utalvánnyal árukapcsolásban.)
A választási lehetőséget korlátozza az egzisztenciális kiszolgáltatottság is, és itt nem csak a szavazatukat egy zsák krumpliért, illetve ma inkább közmunkáért eladó szegényekre kell gondolni, hanem azokra a széles rétegekre, akiknek a jövedelme egészen vagy jelentősen az államtól függ: közvetlen és közvetett állami alkalmazottakra, családi adó- és egyéb kedvezményekben réeszesülőkre, nyugdíjasokra. Bár a terjesztők valószínűleg nem egészen erre gondolnak, (Működő demokráciában a szavazó kiszolgáltatottságát úgy oldják meg, hogy a szükségesre minimalizálják az újraelosztást és befizetés-alapú, zárt kasszákból működtetik az egészságügyi és a nyugdíjrendszereket, sőt, utóbbit a hárompilléres rendszer második [a Fidesz-kormány által megszüntetett kötelező magánnyugdíjpéntárak] és a harmadik [önkéntes megtakarítsok] pillére tovább elválasztja a mindenkori államhatalom közvetlen befolyásától.) - Nem véletlenül építette át a Fidesz pár év alatt a társadalmat egyre feudálisabbá: a szociális biztonság leépítésével (a magánnyugdíjpénztárak eltörlésével, a munkanélküli és rokkantsági ellátások minimalizálásával) az egyén egzisztenciálisan a családja jóindulatától válik függővé. A költségvetési forrás centralizálásával és a forráselosztás kézi irányításával nemcsak az egyének túlélése mások jóindulatán múlik, hanem a saját bevételekkel nem rendelkező községek működése is a kormány kegyeitől függ, és az ilyen városokban, falvakban élőknek pénzügyi ellehetetlenüléssel kell számolniuk, ha a választókerület nem kormánypárti képviselőt küld a parlamentbe, illetve ha az őszi önkormányzati választásokon netán nem kormánypárti polgármestert és képviselőtestületet választanak meg.
Mindettől függetlenül azonban igaz marad az a tétel, hogy a rendszerváltás óta a mindenkori magyar kormány legitimációját továbbra is a szavazópolgárok adják - akkor is, ha megvezették vagy megvásárolták őket. Nélkülük nem lehetne kormányon a kormány. És amíg elég sokan vannak ahhoz, hogy választásokat döntsenek el, az fog győzni, aki többet fizet nekik.
Épp ezért egészen pontosan semmi nem fog megváltozni, amíg a szavazópolgárok kritikus tömege nem kezd el más elvek mentén dönteni a szavazata odaítéléséről. Amíg egy kis CSOK-ért, a főutca kátyúzásáért, az iskolatető javításáért, miegymásért adja oda a szavazatát valamely pártnak, addig nem a legjobban kormányzó párt fogja nyerni a választásokat, hanem a legtöbb embernek legtöbb pénzt ígérő, akkor is, ha alkalmatlan a közügyek, az ország vezetésére.
Magyarán: a népnek szemléletet kell váltania és át kell térnie a követelőzéstől a felelősségvállalásra. Ami persze kényelmetlen, hiszen úgy általában kényelmetlen szembenézni fogyatékosságainkkal, különös tekintettel a választói korrupcióra - hiszen igen, a korrupció nem valahol a közbeszerzéseknél és az EU-s pénzek elcsalásánál kezdődik, hanem a pénzért való szavazásnál, az orvosnak csúsztatott borítéknál, a tanárnak adott pedagógusnapi ajándéknál.
A NER-re (nagyon kevés kivétellel) ezért nem a tüntetések igazán veszélyesek - a tüntetők pofája többnyire könnyen betömhető egy kis pénzzel, pl. azzal, hogy elálltak a netadó bevezetésétől, illetve a mostaniból kiveszi a szelet nehány munkáltató azon bejelentése, hogy nem kívánnak élni a 400 órás-hároméves munkaidőkerettel, máskor (az egészségügyben, oktatásban) az elégedetlenség leszerelhető egy kis bérrendezés kilátásba helyezésével. A tüntetések jelentős része ugyanis - nem csak Magyarországon! - egyszerűen arról szól, hogy egy csoport többet akar saját magának. Franciaországban pl. a "sárgamellényesek" eredeti követelése az, hogy olcsóbban pusztíthassák a környezetet! (A tüntetők a benzin környezetvédelmi adójának emelése ellen vonultak az utcára, és nem a probléma olyan, a követeléseikkel ellentétben fenntartható megoldásaiért mint pl. az elővárosi tömegközlekedés javításáért.)
A demokrácia ezzel szemben a saját sorsért és a mások sorsáért, a közügyekért való felelősségvállalással kezdődik. Épp ezért a bármilyen tekintélyelvű hatalomra a közös dolgokért való öntevékeny felelősségvállalás az, ami igazán veszélyes. Ezért üldözi a NER ilyen kitartóan a buszmegálló-építést, a kórháztakarítást, az ételosztást és az ehhez hasonló megmozdulásokat, és persze ezért kell ellehetetleníteni minden alulról jövő kezdeményezést (pl. akár az iskolateremtést), ami a polgároknak azt az érzést adhatná, hogy hatásuk lehet a dolgok folyására. Ezekben a kezdeményezésekben az a közös, hogy nem egyének harácsolnak maguknak valamit mások ellenében (bevásárolják a gyereküket egy elitiskolába, hittanra iratják be, holott közük nincs a valláshoz), hanem közösen tesznek azért, hogy nem csak nekik maguknak, hanem másoknak is jobb legyen (az a Pécs melletti iskola pl. hátrányos helyzetű gyerekek integrációjával is foglalkozott, magyarul a szülők nem cigánymentes övezetet csináltak az iskolából).
