A művi terhességmegszakítás témája rendszeresen előjön, amikor valamely országban épp magukat konzervatívnak nevező körök média- (vagy Facebook-)figyelmet kapnak. Ezek a viták jellemzően meddők, mert érvek helyett az érzelmek (esetenként a vallásos, azaz megkérdőjelezhetetlen beállított hit) uralják őket. Térjünk vissza a valóság talajára.
(Kép: Petezsák a terhesség 6. hetében, gynmed.at)
Az abortusznak nem az embrió halála a célja, hanem a terhesség megszüntetése. Ha lenne olyan eljárás, amely megszüntetné a terhességet úgy, hogy az embrió életben marad (és nem jelent nagyobb kockázatot a nőre nézve, mint egy gyógyszeres abortusz), ez felszámolná az abortuszvitákat. Magyarul: mihelyt továbblépünk egy lépéssel az emberiség kiborgizálódásának útján és az orvostudomány eljut odáig, hogy nemcsak lombikbabákat tud beültetni, hanem képes spontán módon létrejött embriókat az egyik nőből átültetni egy másik nőbe (vagy, ha nem vagyunk kishitűek, méhprotézis segítségével férfiba), az abortuszvita idővel tárgytalanná válik. Az abortusz mellesleg a megtermékenyített petesejtek szempontjából nézve ma is marginális: a zigóták (érzelmekre ható szövegekben aka megfogant babák) nagy része a méhbe való beágyazódás előtt pusztul el, azaz még odáig sem jut el, hogy egyáltalán észrevegyék a létezését (legfeljebb pár napot „késett” a menstruáció), a terhességek ötöde (minél korábban végeznek terhességi tesztet, annál magasabb az arány…) pedig spontán vetéléssel végződik.
Az élethez való jog nem foglalja magába azt a jogot, hogy egy másik ember testét használd. Persze az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, amire végső soron hivatkozunk, amikor akár az embrió, akár a nő jogairól beszélünk, pusztán emberi megállapodás, ami ráadásul a liberális filozófiai hagyomány terméke, de még az álláspontjukat a vallási hitükre alapozók is erre kénytelenek hivatkozni, lévén, hogy az isteni eredetű örök és abszolút igazságok a gyakorlatban csak az adott isten híveire érvényesek (azaz relatívak), míg az emberi jogok vallásokon átívelően egyetemesek. Ezek az emberi jogok azonban (a közhiedelemmel ellentétben) nem korlátlanok: a jogaid határa a másik ember joga, és az egyik ember testi épséghez való joga véget ér ott, ahol a másik ember testi sértetlenséghez való joga kezdődik. (A magzat jogai így egészen konkrétan a méhlepénynél érnek véget.) Ezért az élet védelme érdekében sem kötelező pl. sem a véradás, de még a halál utáni szervadományozás sem (pedig különösen ez utóbbi ugyebár teljesen kockázatmentes a donorra nézve, egy terhességgel-szüléssel ellentétben, amely nemcsak egy sor kisebb-nagyobb kellemetlenséggel jár, de tartós vagy maradandó egészségügyi problémákat jelenthet). Ahhoz, hogy az abortuszt azzal az érvvel tiltsuk be, hogy a magzat is ember, a magzatnak több jogot kell adnunk, mint a megszületett embernek. És még az is irreleváns, a magzat pontosan mikortól érez fájdalmat, hiszen egy fájdalmat (kevés, ritka esettől eltekintve) biztosan érző megszületett emberért sem vagy köteles kockáztatni az egészségedet. (És akkor még nem beszéltünk az esetleg meglévő testvérekről, akik járulékos áldozatai pl. annak, hogy az anyjuk egészsége kért szenvedett és esetleg kevésbé tud róluk gondoskodni...)
Ezt a kérdéskört egyébként filozófia-etikai tudományossági igénnyel még 30 évvel ezelőtt Kis János filozófus járta körül Az abortuszról című könyvében.
A szexbe való beleegyezés nem automatikus beleegyezés a gyerekvállalásba, ugyanis az emberek zöme (vallási hovatartozástól függetlenül) nem így értelmezi a saját beleegyezését és nem is eszerint cselekszik – hogy ki mibe egyezik bele, azt kizárólag a beleegyező személy dönti el (egy adott személynek a szexbe való beleegyezése éppenséggel akár az abortusz vállalását is jelentheti arra az esetre, ha a védekezés csődöt mondana). Azzal, hogy gyalogosként átmegyek az utcán, még nem egyezek bele abba, hogy elüssenek, bár persze ennek kockázata tagadhatatlanul fennáll. És az ember nyilván tesz is azért, hogy csökkentse a kockázatot pl. azzal, hogy körülnéz, mielőtt lelép az úttestre, zebrát és lámpás gyalogátkelőt használ – ahogyan a szex esetében is fogamzásgátlást alkalmazunk a nem kívánt terhességek kivédésére. Ha mégis elütnek, mégis ki gondolja úgy, adekvát válasz az, hogy „így kell neked, minek mentél át az utcán”?
A biztonságos és hozzáférhető (megfizethető) fogamzásgátlással persze csökken a nem kívánt terhességek és ezzel az indukált abortuszok száma, de ez sosem lesz nulla. Jelenleg nincs 100%-ban hatásos fogamzásgátlási módszer – még a sterilizációs műtét sem nyújt totális biztonságot, kb. 0,1 a hibarátája a férfiaknál, a nőknél 0,2-0,5 a Pearl-index. (A különböző hormonális eszközök indexe és a rézspirálé is 1 alatti, a [megfelelően alkalmazott] óvszeré 2, a többi módszer (a megszakításos közösüléstől az ondósejtölő anyagokkal kiegészített pesszáriumokon és méhszájsapkákon át a „természetes”, hőmérőzéssel és nyálkahártya-vizslatással kiegészített naptármódszerig) hibaszázaléka ezek sokszorosa.) A fogamzásgátlás nélküli szex Pearl-indexe kb. 85 (persze idősebb nőknél alacsonyabb, fiatalabbaknál akár 100 fölötti index is kijöhet, mert egy vetélést követően egy éven belül másodszor is teherbe lehet esni). Tehát: igen, a hatékony fogamzásgátlási módszerek terjesztésével, a hozzáférés megkönnyítésével, a szexkultúra fejlesztésével csökkenteni lehet az abortuszok számát, de nem nullára.
A művi terhességmegszakítás a legbiztonságosabb orvosi beavatkozások egyike. A fejlett világban 0,5-1 / 100 000 a halálozási kockázata – összehasonlításképpen ma Magyarországon kb. 17 / 100 000 a szülés halálozási aránya.
Persze megfelelő feltételek nélkül végezve már más a helyzet: különböző becslések szerint nagyságrendileg évente 60 000 nő hal bele nem biztonságos feltételek mellett végzett abortuszokba, amiből évente 20-30 milliót végeznek - tehát a 60 ezret a 20-30 millió abortuszhoz kell viszonyítani, és rettentően nagy a szórás. Ahol rossz az egészségügyi ellátás, ott nemcsak abortuszra menni, hanem szülni is veszélyes (a legveszélyesebb Afrikában, ahol országtól függően 300-500, de akár 800-1000 nő hal meg 100 000 szülésre vetítve).
A legbiztonságosabb a (méhen kívüli terhességet kizáró) orvosi vizsgálatot követően megfelelően adagolt gyógyszerekkel végzett művi terhességmegszakítás, ahol a nő a terhesség korai szakaszában előbb egy adag mifepristont vesz be, amely lényegében a progeszteron hatását blokkolja, majd később misoprostolt (amely egyébként az Egészségügyi Világszervezet nélkülözhetetlen gyógyszerekről szóló jegyzékében is szerepel). Mindkét hatóanyag külön-külön is vetélést válthat ki, de a kettő megfelelő adagolású kombinációja kb. 98%-os eredményességű korai terhességeknél. Ezeket a hatóanyagokat, ill. a misoprostolt egyedül a terhesség későbbi szakaszában is használják, pl. nem teljesen végbement spontán vetéléseknél, szülés beindítására (az oxitocin alternatívájaként), ill. szülés utáni vérzés csillapítására (valamint nem szülészeti területen is használatosak). Gyógyszeres abortuszt természetesen illegálisan, képzett szakember segítsége nélkül is végeznek nők; ennek tulajdonítják, hogy az elmúlt évtizedekben a becslések szerint kb. 10 / 100 000-re (a magyarországi szülési kockázat alá...) csökkent az illegális abortuszon átesett nők halálozási aránya dél-amerikai országokban.
(Mivel egyesek szeretik összekeverni, itt szögezzük le, hogy az esemény utáni tabletta nem okoz vetélést, hanem a peteérést akadályozza meg - a fogantatás ugyanis nem a szex végén, hanem a szex után órákkal, napokkal történik, amikor az időközben megérett petesejt a petevezetékben egy időközben oda felúszott hímivarsejttel találkozik, ezért még a szex után is meg lehet akadályozni a fogantatást, ha addig nem következett be peteérés.)
Viszonylag közismert, hogy a művi terhességmegszakítás törvényi tiltása és üldözése nem eredményezi a művi abortusz megszűnését, ellenben növeli a komplikációk arányát. Ezzel kapcsolatban Nicolae Ceausescu „jóvoltából” 1966-1989 között óriási terepkutatás készült Romániában: az addig 10 évig legális abortusz 1966-os betiltását követően hétszeresére nőtt a művi terhességmegszakításokhoz kapcsolódó halálesetek száma, amely azonnal csökkent, amikor a rendszerváltáskor ismét legálissá vált az abortusz. Hogy ez a valóságban hogy nézett ki, arról Cristian Mungiu 4 hónap, 3 hét, 2 nap című 2007-es filmje ad némi felvilágosítást. Magyarországon 1878-ban betiltották, majd 1933-től az orvos belátására bízták az abortuszt, amelyet 1945-ben ingyenesen elvégezhetővé tettek, tekintettel a szovjet hadsereg bevonulása nyomán elkövetett nagyszámú nemi erőszakra. 1952-ben bizottsági engedélyhez kötötték az abortusz elvégzését, de rendeletben sorolták fel azokat a kizárólag orvosi okokat, amelyekre hivatkozva meg lehetett szüntetni a terhességet. 1954-től ismét engedélyezték a „szociális” okokból végzett abortuszt, és még 1953 nyarán enyhítettek az abortuszt végző orvosok üldözését. A legalizálás az abortusz kifehéredéséhez vezetett, a tiltás alatt (azaz a Ratkó-korszakban) a kutatók becslései szerint évi 80 000 (! - manapság évente kb. 90-95 ezer gyerek születik Magyarországon) illegális művi terhességmegszakítást végeztettek a terhes nők Magyarországon (ezt úgy becslik meg, hogy kiszámolják, mennyi lenne a szülés védekezés nélkül, abból kivonják a tényleg születetteket és a spontán vetéléseket, majd az ott is akkor rendelkezésre álló fogamzásgátlási módszerekkel kivédett terhességeket (azok elterjedtsége és hatékonyságát figyelembe véve), a maradék pedig adja az abortuszok számát).
Rontaná a terhes nők túlélési esélyeit az a művi terhességmegszakítás ellehetetlenítésére irányuló felvetés, hogy „tiltsák be az abortusz tanítását” az orvosi egyetemeken. Abortuszra, azaz a méh kiürítésére ugyanis kívánt, tervezett terhességeknél is szükség lehet. A „nem fejlődő" vagy elhalt magzatok nem mindig távoznak maguktól a női testből, és spontán vetéléseknél is megesik, hogy visszamaradnak szövetdarabok, amelyeket el kell távolítani művileg, ha meg akarjuk akadályozni a vérmérgezést. Vannak vallási vezetésű intézmények, ahol minden, potenciálisan a magzat halálával járó, egészségügyileg szükséges (akár nőgyógyászati, akár egyéb, nem a terhességgel kapcsolatos) beavatkozással addig várnak, amíg vagy a magzat meghal vagy a terhes nőnél beáll az akut életveszély (bizony megesik, hogy elvétik és a nő élete bánja), de a halott magzatot ők is végül ugyanazokkal az eljárásokkal szedik ki a terhes nőből, mint amelyeket a művi abortusznál alkalmaznak, így a méh kiürítésére irányuló technológiák tanításának a betiltása a gyermeket vállalni szándékozó nők egészségét veszélyeztetné.
A komplikációk nélkül lezajlott művi terhességmegszakításnak nem marad nyoma. (Nyilván más a helyzet, amikor valaki egy erre alkalmatlan eszköz felhelyezésével próbált vetélést előidézni és eközben úgy megsérült, hogy nem gyógyult meg hegek nélkül.) Bár Magyarországon még nőgyógyászok is képesek azzal lebeszélni nőket az abortusz elvégeztetésétől, hogy meddőséggel riogatják, ezt az adatok nem igazolják. És bár az elmúlt évtizedekben számtalan törekvés volt annak bizonyítására, hogy az abortusz örök életre traumatizálja a nőt (először állítólag Ronald Reagan republikánus amerikai elnök adott erre utasítást az 1980-as években, a közelmúltban pedig Németországban a kereszténydemokrata egészségügyi miniszter, Jens Spahn az öt millió euróval minden idők messze legdrágább kutatási pályázatát akarja kiírni ennek bizonyítására), az adatok semmi ilyesmit nem támasztanak alá – az abortuszon átesett nők között ugyan valóban magasabb a mentális betegségek előfordulási aránya, de ennek nem maga az abortusz az oka, hanem az, hogy a mentális beteg nők körében magasabb a művi abortusz előfordulási aránya.
És ha már itt tartunk: normális esetben a szexnek sem marad tartós nyoma, a női test képes gyorsan regenerálódni. Egy nő nemi szerveinek, pláne a „szűzhártyájának” a megvizsgálásával vagy a „hüvelyméretéből” nem lehet megállapítani, a nő élt-e akárcsak pár nappal korábban nemi életet. (Ami persze a nemi erőszak bizonyítását is nehezíti.) A hüvely egy izom, ami az edzéstől kb. annyira lesz "lötyögős", amennyire egy hasizom a felülésektől…
Nem is csoda egyébként, hanem teljesen természetes ez, hiszen ha minden megtermékenyített petesejt korai elvesztése életre szóló traumát okozna, gyakorlatilag kb. minden, időszakosan nem védekező nő idegroncs lenne a terhességig el nem jutott zigóták és a korán elhalt magzatok elvesztésétől (nyilván más a helyzet néhány hónappal később, amikor a nő már beleélte magát a dologba, magáévá tette az anyaság misztifikációját, csomó kellemetlenséget már elviselt a gyerek érdekében és így komoly veszteségként, rosszabb esetben nőisége kudarcaként éli meg a gyerek elvesztését).
Mítosz az is, hogy az abortuszhoz folyamodó nők mind lelki válságban vannak, kivéve persze azokat az erkölcsi érzékkel nem rendelkező egyedeket, akik úgy járnak kaparásra, mint mások gyantáztatni (örök rejtély, hogy miért gondolják egyesek, ezeknek a nőknek (ha ugyan vannak) miért kéne gyereket nevelniük - azt képzelik egyesek, az anyaság automatikusan "jó embert" csinál bárkiből is?). A mítosz forrása nyilván az, hogy számos országban minimum lelki "válsághelyzetet" kell igazolni, hogy legálisan abortuszhoz lehessen jutni, meg persze a jogszabály egyben a "hivatalos" társadalmi elvárás is, és közismert, hogy kérdezéses felméréseknél a válaszok leginkább a társadalmi elvárásokat képezik le - mindez nem tényeges, empirikus adat arra nézve, mennyire is viseli meg a nőket úgy általában az abortusz. A valós adat leginkább a határozott "sajnálom, de itt és most nem akarok" környéke lehet.
Az abortusz minden külön nehezítés nélkül is macerás még gyógyszeresen végezve is, és általában testileg kellemetlenebb egy sima menstruációnál, úgyhogy természetszerű, hogy nem ez az elsődleges családtervezési módszer, ha ennél egyszerűbb is rendelkezésre áll (itt jegyezzük meg, hogy az abortusz az egyetlen családtervezési módszer, amire ma Magyarországon szociális támogatást lehet kapni...). Persze az abortusz engedélyezése szempontjából teljesen irreleváns, mennyire viseli meg az érintetteket a döntés, elvégre ez pont annyira az ő döntése, mint mondjuk a gyerekvállalás, ahol egyáltalán nem elvárás a döntés alapos megfontolása és megindoklása, és még igazolt alkalmatlanság sem vonnak felelősségre a döntésért (max. állami gondozásba veszik a gyereket, de addigra már bőven sérült).
Az örökbefogadás nem csereszabatos az abortusszal. Először is: a terhességgel, szüléssel járó egészségügyi kockázatok az örökbeadástól még fennállnak. A terhesség, szülés anyagi terheket is jelent (munkahelyi hiányzások, a szülés körüli munkaképtelenség, megváltozott étkezési szükségletek, ruhák, orvosi és gyógyszerköltségek). Az örökbeadó a terhességét a munkahelyén, környezetében észre fogják venni, és stigmatizálni a nőt a szülés után, amikor nem jelenik meg boldog anyukaként. Végezetül: mivel az örökbefogadottnak joga van a vér szerinti szülőt megismerni, az örökbeadás mellett döntő nőnek számolnia kell azzal az eshetőséggel, hogy 18-20 év múlva másodjára is stigmatizálják. Ami persze szintén az abortusz felé tereli az örökbeadást fontolgató nőt, hiszen anonim szülésre nincs lehetősége.
https://www.macrotrends.net/countries/ranking/maternal-mortality-rate
https://www.who.int/reproductivehealth/publications/general/lancet_4.pdf?ua=1
https://www.who.int/reproductivehealth/publications/unsafe_abortion/lancet_paper/en/
https://merce.hu/2017/02/28/_nok_onrendelkezese_a_tortenelemben_dontes_a_sajat_testunk_folott/
http://www.epa.hu/03300/03304/00024/pdf/EPA03304_fons_2001_03_361-395.pdf
