Kiről is van szó? - Kezdjük az elején: Miután 2014-ben nem sikerült leverni az „Euromaidan”-tüntetéseket és az ország még akkor sem omlott össze és dőlt a magát anyaországnak tekintő Oroszország kebelére, amikor miniszterelnöke, Janukovics Oroszországba menekült, Oroszország annektálta a Krímet és polgárháborús körülményekhez hozzájárulva két szakadár népköztársaság létrejövésében bábáskodott Doneckben és Luhanszkban.
A donecki népköztársaság első miniszterelnöke Alekszandr Borodaj orosz médiaember volt, akinek életéről itt csak annyi, hogy a Moszkvai Állami Egyetemen végzett, a RIA Novoszti hírügynökség tudósítója volt a csecsen háború idején, előtte a szintén orosz támogatású Dnyeszter Menti Köztársaságban nyomult, utána pedig a frissen annektált Krímen, azt az ideológiát képviseli, hogy orosz fennhatóság alatt Eurázsiát kell teremteni, amely Vlagyivosztoktól Lisszabonig tart (csak innen tűnik ez őrültségnek, Moszkvában nem...), és ő és Igor Girkin/Sztrelkov (aki a Malaysian Airlines MH17-es járatának lelövésével dicsekedett, mielőtt szóltak neki, hogy nem ukrán katonai gépet, hanem civil utasszállítót lövetett le) Konsztantyin Malofejev üzletember köreihez tartoznak. Az ő utóda lett a helyi születésű, villanyszerelőből lett üzletember, négygyerekes családapa Alekszandr Zaharcsenko, Borodaj szerint az ő ajánlására és annak érdekében, hogy helybéliként helyiként legitimálja a szecessziót. Őt ölték meg augusztus 31-én egy robbantásban egy olyan kávézóban, amelynek tulajdonosa a testőrség vezetője, és ahol előszeretettel találkoznak a helyi fontos emberek.
Míg az ukrán hatóságok helyi belharcokra gyanakodnak (a két szakadár terület a „népköztársaság” megnevezéshez híven a tárgyi kulturájaban szovjetes a Lenin, Sztálin és Putyin szentháromsága erős jelenlétével, társadalmi és jogi viszonyaiban pedig erősen joghiányos vadkelet) vagy az orosz titkosszolgálatra tippelnek, a Kreml szinte azonnal "tudta", ki a hibás és azonnal közölte, hogyan értelmezendő az ügy: Putyin szóvivője, Dmitrij Peszkov kifejtette, ez provokáció, amely növeli a feszültségeket és aláássa a minszki megállapodást (amelyet Zaharcsenko is aláírt, és amely nagy fokú autonómiáért cserébe visszatagolná a „népköztársaságot” az ukrán államba - azaz megoldaná a konfliktust).
A helyzet bármilyen rendezése egészen biztos, hogy ellentétes lenne az orosz kormány érdekeivel, elvégre ebben az esetben is (l. még Moldovát és Grúziát) pont akkor teremtettek egy immár „befagyott” (azaz semmilyen irányban el nem mozduló) konfliktust, amikor az adott ország épp Európa felé mozdult el: az orosz irányultságú Janukovics miniszterelnök azzal váltotta ki a népharagot, hogy mégsem hajlott aláírni az EU-val való társulási szerződés kidolgozásáról szóló megállapodást, a Krím elfoglalására és a donyecki és luhanszki szecesszióra pedig akkor került sor, miután Janukovics szökése után is egyben maradt az ukrán állam és Európa párti miniszterelnököt választottak.
Ukrajnának jelenleg nagyon nem érdeke Kelet-Ukrajna destabilizálása (már ha önálló államként akarnak túlélni), míg ez Oroszország külpolitikájának fontos eszköze. Ráadásul Putyinnak most épp a belpolitikáról is el kell terelnie a figyelmet, hiszen a következő évtizedekre átcsoportosítást tervezett: csökkenő olajár és csökkenő adófizetők mellett is egyensúlyban akarja tartani a költségvetést, miközben ígéreteinek megfelelően családtámogatásokra és útépítésekre akar költeni. - Most, hogy az elégedetlenség hatására visszakozott, különösen fontos Putyinnak elterelnie a figyelmet a kudarcáról és az orosz határok ál-destabilizásával (hiszen ő maga teszi, tehát nem valós veszély) mind választóit, mind az uralkodó elitet elriasztani attól, hogy otthon a zavarokkal járó személyi változást akarjanak.
Mindezt úgy mellesleg a magyar külpolitikának is érdemes lenne szem előtt tartania (persze ehhez hozzáértő szakemberek is kellenének, ahelyett, hogy kirúgjuk azokat a hozzáértőket, akik nem menekültek el maguktól) – ehelyett a kárpátaljai magyarság helyzetét nem a geopolitikai helyzet fényében szemléli és segíti a magyar külügy, hanem az orosz érdekek szekere elé hagyja magát (és ezzel a kárpátaljai magyarságot) befogni. Holott minket, magyarokat fogja a legrosszabban érni, amikor Oroszországnak sikerül tovább bomlasztani Ukrajnát: az ukrán menekültek ide fognak érkezni, és ebből legalább a 100 000 magyart nyilván nekünk kell megoldanunk. Ezért Magyarország (és a kárpátlajai magyarok) elemi érdeke lenne egy olyan külpolitikát folytatni, amely egy működőképes és stabil (és Oroszországtól független) ukrán jogállamot segít elő.
Elemi érdekünk lenne továbbá nem bedőlni az orosz információs háborúnak. Az elmúlt úgy 5 év során megtanulhattuk volna, hogy Oroszország előszeretettel operál a tények ködösítésével, álhírek és álvalóságok terjesztésével (ahogyan tette a maláj utasszállító lelövése után, amikor őrültebbnél őrültebb verziók kerültek ki az orosz sajtóból, miközben szinte órákon belül elég világos volt, mi történt, és ezt be is igazolták a vizsgálatok). A "hallgattassék meg a másik fél is" elv csak akkor alkalmazható érdemben, ha a másik fél jóhiszeműen adja elő meglátásait. Ha belemegyünk abba a játszmába, hogy egy rosszhiszeműen és tudatosan hamis híreket terjesztő fél álláspontját helyesbítés nélkül adunk elő, a sajtó hitelességét ássuk alá és a sajtónak épp azt a funkcióját számoljuk fel (a hírek valóságtartalmának ellenőrzését), amely nélkülözhetetlen a világban való tájékozódáshoz.
http://taz.de/Bombenanschlag-in-der-Ukraine/!5532704/
