Más kérdésekhez hasonlóan itt is két ellentétes álláspont feszül egymásnak: vérlázítóan alacsony a nők aránya a közéletben az egyik oldalról, a másikon pedig azt hangoztatják, "nem ez a nők dolga" - persze ez utóbbi alól felmentve érzik magukat azok a közéleti nőkre, akik emellett szólalnak fel (a Novák Katalinok, Frivalszky Editek és Dúró Dórák valahogy nem húznak haza a konyhába szülni kizárólagos időtöltésként). De hogy mi is lenne az értelme annak, hogy a nők részt vegyenek az ország- és vállalatvezetésben, az ebben a vitában elsikkad.

Tehát: minek is erőltetni a nők részvételét? Elvégre aki elég tehetséges és akar, az úgyis csinál karriert, ugyebár, és a nők sem jobb vagy békés emberek a férfiaknál. Mindannyian láttunk már a gyereke vélt érdekeiért máson gátlástalanul átgázoló nagybetűs anyát, és ilyen irracionális vezetőből igazán nincs többre szükség. 
A dolgok azonban pont fordítva van. Az, hogy a társadalom, ha jót akar tagjainak, a tehetségeseket kell bevonzania a vezető pozíciókra, nem a törtetőket, azaz azokat, akiket nem a feladat jó elvégzése motivál, és nem azokat, akik mindenki máson átgázolva érvényesülni akarnak. És persze figyelni kell arra, hogy ne utáljon ki potenciális tehetségeket a pályáról. A tényleges meritokráciahoz, ahhoz, hogy a politikai-közéleti-vezetői feladatokat arra bízzuk, aki a legjobban el tudja végezni, és nem arra, aki a leghatékonyabban könyököl és a legjobb kapcsolatrendszerrel rendelkezik, ténylegesen semlegessé kell tenni a terepet. Azt már tudjuk, hogy a nők ugyanolyan tehetségesek, mihelyt nem a tanult tehetetlenség vezérli őket (pl. tudjuk, hogy az, hogy a lányok mennyire kevésbé jól teljesítenek matematikából, attól függ, az adott közegben mennyire számít fiúsnak a matek). Amiből viszont az következik, hogy a nők jelenléte a politikai-gazdasági vezetésben, a közéletben, vagy bármilyen pálya csúcsán arra utal, hogy nem a hozzáértés dönt az előléptetésekről, hanem a könyöklés-képesség. Azaz a nők aránya a meritokrácia mértékének mutatója.