Épp a homoszexuálisok (és más nem teljesen cis és heteró csoportok) önmagukért való kiállás kezdeteire emlékező Pride-ra időzítve hagyta jóvá a német szövetségi parlament a házasság intézményének kiterjesztését. Ennek legvadabb ellenzői és leglelkesebb támogatói egy dologban sajátos módon egyetértenek: hogy ez egy liberális, progresszív lépés (eltérés köztük csak abban mutatkozik, hogy a liberális, progresszv intézkedéseket vívmánynak vagy mételynek tartják-e úgy általában).
Pedig a melegházasság lényegét tekintve se nem progresszív, se nem liberális. Hanem egy konzervatív, lejárt szavatosságú intézmény reciklálása.
Félreértés ne essék: Nem sajnálom a melegektől a házasságot - teljesen érthető, hogy a monogám homoszexuális párkapcsolatok társadalmi elfogadásának szimbóluma a házasság "megnyitása", és bőven túl sok üldözésnek, vegzálásnak voltak és vannak kitéve ahhoz, hogy teljesen érthető legyen az igényük erre a szimbolikus elismerésre.
A házasság, mint államilag privilegizált jogi intézmény azonban ebben a formában nem való megőrzésre. Elfogadhatatlan, hogy amikor bajban vagyunk, az állam és annak nyúlványai csupán a papírt nézik: elsősorban a házastársat, másodsorban a vérségi kapcsolatokat (szintén állami lepapírozottságuknak megfelelően) tekintik egyedül létezőnek (kórházi nyilvántartásokban nem bírnak nem házastársat vagy nem vérrokont rögzíteni hozzátartozónak). Minden más - a vérségi és a monogám (szexuális) kapcsolatnál bizony néha fontosabb! - kötődésünk éppen akkor nem számít, amikor a leginkább rászorulunk: betegségben és haldoklásban. A bántalmazó szülőt, férjet beengedik az intenzívre, a hozzád legközelebb álló barátodat, a közeli baráttá vált ex-társat, a barátnődet, akivel gyerekkorod óta kitartottatok egymás mellett, nem (van egy már nem fiatal jóbarátom, aki attól retteg, hogy ha egy baleset miatt öntudatlan állapotban kórházba kerülne, az orvosok gyermekkori bántalmazóját csont nélkül beengednék hozzá, az anyjáról lévén szó).
A mentális egészségnek nem tesznek jót az élethazugságok - és tekintettel arra, hogy az empirikus tapasztalatok szerint a legtöbb embernek az egyetlen, életreszóló, szexuálisan kizárólagos, államilag szentesített párkapcsolat nem megfelelő választás, a monogám házasság egyedül helyesnek való beállítása és a többség (és itt nemcsak a félrelépőkre, a többször házasodókra, a házassághoz nem elég komoly kapcsolatban élőkre, vagy a párjuk iránt komolyan elkötelezett, de elvből nem házasodókra gondolunk, hanem az aszexuálisokra, az egyedülélést preferáló tartós vagy futó kapcsolatok keretében szexuálisan aktívakra vagy a poliamóriában élőkre is, és mindazokra, akiknek fontosabb a régi baráttal való lelki intimitás, mint a szexuális) deviánsnak minősítése egyszerűen abszurd és hazug. - Ez alá a konzervatív élethazugság alá tagozódnak be óhatatlanul azok a homoszexuálisok, akik társadalmi elismerés gyanánt (helyett) házasságot követelnek maguknak (mindazok terhére és kárára, akik életüket nem óhajtják eme konzervatív idillnek alávetni).
De mindegy is: egy jogállamnak nem dolga nem valamely privilegizált életformába terelni polgárait, függetlenül azok szexuális irányultságától. Feladata viszont azokat a jogi kereteket megeteremteni, amelyek lehetővé teszik, hogy polgárai biztonságban érezhessék magukat és saját belátásuk szerint boldoguljanak. Tettünk néhány lépést ennek érdekében, igaz, részben csupán a közelmúltban (és az érvényesítésen még van mit javítani): a házas nők jogilag már nincsenek alárendelve férjüknek (ma már nem kell a férj beleegyezése ahhoz, hogy a feleség saját vagyonával rendelkezzen, vagy munkahelyet váltson), a gyermeket védjük szüleitől, ha kell, sőt, néhány éve a feleségeknek is biztosítjuk a testi sérthetetlenséghez való jogot (azaz tiltjuk a házasságon belüli szexuális és egyéb erőszakot, és az ilyesmit oknak tekintjük a házasság felbontására).
Kezdtünk tehát kilépni abból a rendi-feudális szemléletből, amely az egyént a házasságnak és a családnak alárendeli, és elindultunk afelé, hogy a család és a házasság jelentőségét abban lássuk, hogy egyes (!) polgárok fontosabb személyes kötődéseinek egyik lehetséges (!) színhelye.
A következő lépésben viszont el kellene jutnunk ahhoz a valóban liberális (azaz az egyén döntéseit tiszteletben tartó) és progresszív szemlélethez, hogy nem a házasságlevél és nem az anyakönyvi kivonat határozza meg, mely polgárnak a milyen jellegű kapcsolatát kell az államnak "védenie". A házasságot nem kiterjesztésre, hanem megszűntetésre érett (aki rituálé nélkül képtelen elköteleznei magát, az könynen talál papot vagy szekuláris szertartásvezetőt magának). A polgár házasság helyett szabadon rögzíthesse, ki az, akit, ha baj van, hozzátartozónak tekintsen a jog. Nehogymár a bántalmazó házastárs vagy szülő álljon a kórházi ágya mellett (vagy intézze a temetését), vagy a legújabb házastárs dobassa ki a gyerekeket a kórteremből, vagy a legerőszakosabb testvér a legközelebb álló barátot.
