A nők életének leginkább akutan életveszélyes időszaka nem annyira a bántalmazóval való együttélés, hanem a válás körüli időszak a szakítás bejelentéstől a tényleges szétköltözést követő időszakig. Ami teljesen logikus:
A bántalmazó kapcsolatot, amennyire sokféle lehet a gyakorlatban (akár "csak" enyhe manipulálásról vagy érzelmi zsarolásról van szó, akár masszív, életveszélyes [többnyire nők és gyerekek ellen irányuló] fizikai fenyegetés), minden esetben (!) az jellemzi, hogy a bántalmazó nem engedi elmenni a bántalmazottat (még ha az össze is szedte magát annyira, hogy menekülőre fogja). Többek között ebben különbözik a kapcsolati erőszak az eseti, "sima" nemi erőszaktól: az egyszerű támadó továbblép, a bántalmazó képtelen elengedni, elvégre a bántalmazott "az övé". Örökre. Ha nem az életben, akkor a halálban.
Ugyanis a bántalmazó az az ember, aki mindenki közül a legmélyebben hisz a házasság felbonthatatlanságában. Az ő számára az igen visszavonhatatlan, élethosszig tartó elkötelezettség a kapcsolat iránt (vagyis az iránt, amit ő ért kapcsolat alatt). És mi tagadás, a bántalmazottak zöme valamikor igent mondott (egy randira, a szexre, az összeköltözésre, a közös gyerekre, és rosszabb esetben a házasság intézményére is igent mondott (még ha már eközben is beindult a manipulálás)).
A bántalmazó kapcsolat lehetetlen lenne anélkül, amit sokan az igen, a beleegyezés alatt értenek: egy tárgyszerű valamit, valamiféle zálogtárgyat (a mi kultúránkban ez a jegygyűrűben testesül meg...) értenek alatta, amit ha egyszer átadtál, akkor a záloggal együtt a személyed feletti rendelkezést is átadtad, eggyé váltatok, és baromi macerás, sőt, felettébb ciki visszaszerezni, visszavonni az odaadott igent, a gyűrűt és magadat. Rosszabb esetben egyáltalán nem visszaszerezhető: válás nincs, a házasság felbonthatatlan és ásó-kapa-nagyharangig tart. Vagy: állapotot, a másikhoz való odafordulást, viszonyulást értünk-e az igen alatt (én először Laurie Penny-nél olvastam ezt a gondolatot, de persze lehet, hogy ő is valahonnan vette).
A társadalmi normánk a bántalmazó álláspontját osztja, ami az igent illeti, főleg a társadalom konzervatívabb-katolikusabb szubkultúrája, amely a házasság felbonthatatlanságát hirdeti. Olyannyira van ez így, hogy az európai államok zöme egészen a közelmúltig jogi eszközökkel akadályozta a házasságok felbontását. És olyannyira, hogy csak a most kb. 60 évesek generációja érte el (persze a korábbi nemzedékek munkájára építve), hogy a házasságon belüli szex büntethető legyen, ha az egyik fél akarata ellenére történt. Nem arról van szó, hogy a korábbi nemzedékek helyeselték volna a nő hozzájárulása nélküli szexet! Hanem arról, hogy a nőnek a házasságra adott igen-je az ő értelmezésükben már tartalmazta a minden további nemi aktusba való beleegyezést, és innen nézve a házasságon belüli nemi erőszak értelmezhetetlen, hiszen volt beleegyezés. (És azzal az igennel a nő koronként és társadalmaként eltérő mértékben, de még sok minden másba is beleegyezett: pl. a nevétől és a gazdasági önállóságától való megfosztásába, abba, hogy törvény nem biztosít neki jogot abba, hogy beleszóljon, hol lakjon, milyen iskoláztatást kapjanak a gyerekei, hogy keresőtevékenységet végez-e és milyent, hogy orvosi kezelést vesz-e igénybe, fogamzásgátlást alkalmaz-e - ha ezekben a kérdésekben érvényesítenie szerette volna az álláspontját, azt magának kellett kivívnia, a törvény segítségére nem számíthatott.) Azaz: ha egyszer igent mondtál, megszűnsz különálló ember lenni.
Ha mi, mint társadalom nem akarjuk a bántalmazó alá adni a lovat (és ezzel bűnrészessé válni), másképpen kell gondolkodnunk a beleegyezésről, mert nem a beleegyezés hiánya nyitja meg a teret a bántalmazásnak, hanem az az elképzelés, hogy az egyszer adott igen visszavonhatatlan. Az, hogy az igent átadható tárgynak képzeljük el, a házassági szertartásban, a gyűrűcserében testesül meg, és így a bántalmazás lehetősége szimbolikusan a gyűrűcsere pillanatában nyílik meg (vagy a kapcsolat bármely, a felek számára hasonlóan "döntőnek" érzett pillanatában, pl. az összeköltözés vagy a közös gyerek bevállalása). Hiszen a bántalmazás előfeltétele, hogy a bántalmazott "ne tudjon" elszaladni... Pedig a beleegyezés, a kapcsolatra mondott igen nem egy egyszer tett, a beleegyező személyt a kapcsolatban/házasságban feloldó aktus (gyűrűcsere, összeköltözés, gyerek, akármi), hanem az egyénnek a kapcsolathoz való viszonyulásának a kifejezése (aminek logikai értelemben vett igen/nem értéke van). Az "igen, akarom" nem az, amit az anyakönyvvezető/papod előtt mondtál ki, hanem az, amit érzel, amikor este munkából hazamész. Új értelmet nyer ezzel "a kapcsolathoz két igen kell" megfogalmazás: nem elég, hogy mind a két fél egy adott pillanatban igent mondott, hanem a kapcsolat addig áll fenn, amíg mind a két fél folyamatosan, szabad akaratából "igen, akarom"-mal viszonyul a kapcsolathoz (és egy működő kapcsolatban ez az igen akkor is megvan, ha épp nehéz idők járják!). Ebben a paradigmában onnantól, hogy az egyik igen megszűnt, megszűnt a párkapcsolat is, merthogy ami erőszak, megfélemlítés, gazdasági vagy társadalmi kényszer, manipuláció, lelki gyengeség kihasználása vagy egyéb nyomás révén tartható fenn, az nem párkapcsolat.
Ha egyszer végre felismerjük (vagy inkább: szembenézünk azzal, mert voltaképpen nincs ebben újdonság), hogy a párkapcsolatban nem oldódik fel az ember és az akarás nemcsak nem kényszeríthető ki, de nem is erőltethetjük nemcsak a másikra, hanem magukra sem, a szakítást-válást nem kudarcnak vagy traumának értékeljük, hanem az élet természetes velejárójának, aminek ugyanúgy nem kell örülnünk, mint mondjuk az őszülésnek vagy a kopaszodásnak, dehátezvan. (Na persze ezzel a "halottfeltámasztásra" szakosodott "párterapeuták" is elveszítik a munkájukat, de erről máskor.) Innentől nem annak van magyaráznivalója, aki ki akar lépni egy kapcsolatból, hanem annak, aki a másikat nem engedi el. Innentől mindenki teljes értetlenséggel tekint arra a férjre, aki dühöng, mert szerinte a zasszony túl hosszan nézett a kollégájára, és a közelibb barát, a szülők, testvérek és szomszédok arra buzdítják (mégpedig a "féltékenység" első megnyilvánulásánál), váljon el, ha nem tetszik, esetleg kezeltesse a szerelmet a birtoklással való összetévesztését eredményező kapcsolatfüggőségét (igen, a bántalmazókat pszichológushoz kellene küldeni, mégpedig nem azzal a céllal, hogy "megmentsük" a házasságot/családot, hanem hogy segítséget kapjon a kapcsolat elvesztésének feldolgozásához, amire önmaga egészen nyilvánvalóan képtelen). A bántalmazottat leghatékonyabban azzal védjük, ha a környezetét maga mellett tudja, és eszébe sem jut, hogy gáz/ciki/szégyen elválni, amikor még a lábkörme is görcsbe rándul attól a gondolattól, hogy "haza" kell mennie, hanem az számít nem rendjén valónak, ha valaki nem képes feldolgozni egy kapcsolat megszűnését.
És akkor jöhet a következő, még nehezebb lépés: szembenézni azzal, hogy nemcsak a szexuális kapcsolat felbontható, hanem a vérségi kötelék sem kötelez téged arra, hogy bármilyen bánásmódot engedj a szülődnek, gyerekednek, akárki rokonodnak, ha az (szép jogi szóval) érdemtelenné válik arra, hogy időt töltsél vele.
