Nem menekül a kérdés elől az, aki szerint mondjuk most konkrétan Marton László (vagy a kéretlen maszturbálási bemutató után szintén hamar visszatérő Louis C.K.) esetében nem is történt semmi vagy legalább semmi súlyos

- hiszen van, amikor élet-halál-kérdésről van szó. Itt van példának okáért Bertrand Cantat francia énekes, akinek Noir Désir nevű zenekara a francia rockzene egyik legfontosabb együttese (egyik dalát a Kistehén zenekar "Elviszi a szél" címen magyarította, de inkább az eredetit hallgassátok - más ligában játszanak). Cantat 2003-ban vilniusi hotelszobájukban úgy bántalmazta Marie Tritignant színésznőt, hogy kómába esett, majd néhány nappal később meghalt (Marie Tritignant mellesleg [de csak mellesleg, hiszen ami vele történt, akkor sem elfogadható, ha egy "senki" lett volna] nem akárki: teret neveztek el utána Párizsban, a Notre-Dame-tól és a francia nullás kilométerkőtől pár száz méternyire). Cantat-t ezért (rajongói egy részének felháborodása mellett...) 8 évre ítélték, de "jó magaviselete" miatt már 2007-ben szabadult. Szabadulása után újból együtt élt gyermekei anyjával, a fordító és kultúraszervező Rády Krisztinával, aki 2010-ben otthonukban felakasztotta magát. Cantat Rádyt hangfelvételek, e-mailek és tanuk szerint éveken át verte és terrorizálta (az egyik tanu szerint Cantat egy korábbi barátnőjét is fojtogatta, még 1989-ben). A zenekar egyébként Cantat szabadulása után újból összeállt, de 2010 végén (fél évvel Rády öngyilkossága után) feloszlott, miután a gitáros, Serge Teyssot-Gay közölte, "érzelmi, emberi és zenei szempontból" képtelen együttműködni Cantat-val, amit tetéz "az illetlenségnek, nem helyénvalóságnak az érzete, ami a zenekar helyeztét jellemzi" ("sentiment d'indécence qui caractérise la situation du groupe depuis plusieurs années").

Szóval: meddig is hunyjunk szemet? 

Egyszerű a válasz: semeddig. Az emberi viszonyokat illetően a művész szabadsága pont addig tart, amíg mindenki másé: a másik jogaiig. A művész persze lehet "erkölcstelen", sőt: a művészethez hozzátartozik a határok feszegetése, átlépése, a megszokott dolgok átértelmezése, más szemszögből való nézése, láttatása - a művész áthághatja az ildomosság határait, és azt, hogy lehet a művészet művelése közben mások zaklatása nélkül is igen messzire menni, megmutatta nekünk pl. Marina Abramović (vagy, hogy magyart mondjuk: Hajas Tibor, akinek a munkásságáról Budapesten, a Hopp Ferenc műzeumban nyílik épp tárlat) - saját magukat gyötörték művészetükben (legalábbis egyelőer nem hallottam arról, hogy ők másokat bántalmaztak volna).

Az ember sokoldalú, és oldalait külön-külön kell értékelni: a tehetség, a teljesítményből fakadó tekintély nem a teljes embert fedi le. Itt rejlik a válasz arra, mit csináljon a társadalom, az emberek közössége a zaklató/bántalmazó/erkölcstelen művésszel: ismerje el a művészi/tudományos/sport- vagy akármilyen egyéb teljesítményt, de ennek ürügyén ne engedje mások zaklatását, bántalmazását stb. Magyarul: lehet valaki egyszerre tehetséges művész/sportoló/tudós és "rossz ember". És nem, a tehetség nem menti fel a bántalmazást, hanem a zaklatás kisebbíti a teljesítményt. 

Vannak művészeti ágak, amelyekben lehet egyedül, csendben, otthon és másoktól elzárva alkotni. Alkothat egy festő remekműveket, miközben az emberek eltűnnek mellőle bunkósága miatt. Más a helyzet a színházban, a filmben, de számos sportágban és ma már egyre több tudományágban is: az eredmények csoportmunka eredményeként születnek. Itt a teljesítményhez nem elég a művészi/szakmai tehetség, hanem a kollégákkal is kell tudni együttműködni. Aki akármilyen oknál fogva (nem rendelkezik az ehhez szükséges emberi készségekkel; eszébe sem jut, hogy esetleg nem úgy van, ahogy ő szeretne; nem érdekli a másik ember) nem tisztázza, a másik kíváncsi-e rá, mielőtt (mondjuk pl.) előveszi a nemi szervét, az ennél a hiányosságánál fogva alkalmatlan arra, hogy bármilyen olyan munkát végezzen, ahol másokkal együtt kell dolgozni (akkor is, ha színházról, filmről van szó) vagy pláne (pl. rendezőként) irányítani a közös munkát.

Persze az átmenet a figyelmetlenségtől a bunkóságon át a zaklatásig és bántalmazásig (akár a halállal járó bántalmazásig) folytonos, és az, hogy valami nem bűncselekmény, még nem jelenti azt, hogy elfogadható. Abból, hogy nem csuknak le érte, még nem következik, hogy rendben van az, ahogy másokkal bánsz.  Elsősorban nyilván annak kell(ene) tiltakoznia, akivel rosszul bánnak. Ehhez viszont előbb fel kell hagynunk azzal, hogy a gyerekeket a "nemzet nagyjai", az akár teljesítménnyel kiérdemelt tekintély, a hatalom, a karizmatikus személyek előtti kritikátlan hasraesésre bátorítjuk és bizonyos értékek (pl. istenhazacsaládházasság, ön- és mások feláldozása valami nemes cél érdekében) feltétlen és gondolkodás nélküli tiszteletét követeljük - igen, marha fárasztó, hogy mindig minden mozzanatot egyesével kell a maga kontextusában vizsgálni és értékelni. És fel kell hagyni azzal, hogy a fiúktól elfogadjuk a másokon való átgázolást, a lányoktól meg megköveteljük a saját jólétük rovására történő alkalmazkodást. De nincs mindig mindenki abban a helyzetben/állapotban, hogy maga álljon ki magáért, hogy maga szólaljon fel a maga védelmében. Ez indokolja, hogy a tövények külön védik a gyerekeket, kiskorúakat, ezért különösen visszataszító, amikor valaki egy neki valamilyen módon (lelkileg, egzisztenciálisan, egészségügyileg, életkoránál fogva, szakmailag, hatalom tekintetében) kiszolgáltatott személlyel él vissza. A munkavállalók is - főleg olyan "kis" és ezért belterjes szakmákban, mint a művészetek vagy a tudományok - ki vannak szolgáltatva, és épp ezért ilyen kis értelmiségi szakmákban külön felelőssége van a színiigazgatónak, producernek, rektornak, kutatóintézet-igazgatónak, hogy megvédje munkavállalóit a zaklató tanártól/rendezőtől/csoportvezetőtől stb. Már csak a szervezet érdekében is: rossz légkörben a szellemileg igényesebb munka nehezebben megy, és a tehetséges beosztottak el fognak menekülni, mihelyt tehetik. Nyilván könnyű a helyzet, amikor valaki ellen érvényes bírósági ítélet van, de ha nincs is, annyit az ártatlanság vélelmének fenntartása mellett is meg lehet - és kell! - tenni, hogy 1. a "rosszhírűvel" tisztázzuk, hogy akár megtörtént, amivel vádolják, akár nem, ilyen viselkedés nem elfogadott, és 2. ezt a kollégákkal is tisztázzuk (bátorítva őket az ellenállásra és egymásért való kiállásra, ha zaklatás történik), valamint 3. olyan közösséget és légkört teremtünk, ahol nem a zaklatott szenved, hanem a zaklató szégyenül meg. 

Az is nyilvánvaló, hogy apróbb bunkóságokat - rosszul megválasztott szavakkal, bunkó viccekkel -  akár szándékon kívül is elkövethetünk egy rossz pillanatban (nem, a nemiszerv-mutogatás, szexre való felhívás stb. és a súlyos bűncselekmények nem tartoznak ide, ilyesmit nem véletlenül követsz el egy rossz pillanatban). Nem mindenki egyformán érzékeny mindenre, és nincs mindenre objektív mérce. Viszont van megoldás: úgy hívják, bocsánatkérés. Amely azonban csak akkor ér, ha hiteles... Addig egyszerű bocsánatot kérni, amíg valóban nem volt mögötte bántó szándék és a hiba nem a másik ember semmibevételén alapult, hanem félreértésen, pillanatnyi apró rossz döntésen. Nehezebb a dolog olyankor, amikor az elkövetőnek nincs bűntudata, nem érzi, mit hibázott, nem fogja fel, hogy máson átgázolva akarta kielégíteni magát, hogy a másikat semmibe vette: nem lesz hiteles a bocsánatkérés.

Az ilyesféle "gyors visszatérések" nem azért visszásak, mert "túl rövid idő" telt el a vádak megfogalmazása óta, hanem azért, mert nem történt semmilyen "katarzis":  nem látták be, hogy elfogadhatatlan módon viselkedtek, nem fejezték ki őszinte sajnálatukat, és nem fogadták meg, hogy ezentúl másképpen bánnak a környezetükben lévő emberekkel és gondoskodnak arról, ne gázoljanak át senkin. - Végső soron persze az idősödő elkövetők valahol most szívják meg azt, hogy évtizedeken keresztül elhitethették magukkal, minden rendben van és csak hisztis az a pár nő, aki visszaszólt nekik: nem olyan könnyű beismerni, hogy évtizedeken keresztül faszfej módjára viselkedtél, és nem könnyű meggyőzni magadat és a külvilágot arról, hogy most vénségedre meg fogsz javulni. Egyszerűbb elsumákolni a dolgot, különösen ha a világ egy elég nagy része partner ebben. Nekik nem egyszeri kihágást kell korrigálniuk, hanem egy mindenféle művészi sikerek mellett emberileg végső soron elcseszett életet. - Ők is jobban jártak volna, ha a legelső rosszul időzített cipzárlehúzáskor megkapták volna azt a "pofont", amitől megtanulják előbb tisztázni, kíváncsi-e valaki alsónemüjük tartalmára, mert akkor nem kéne most vénségükre szégyenkezniük. 

Ajánlott olvasmány: J. Herman: Trauma és gyógyulás - Az erőszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig