GLOSSZA


A blog elköltözött - mindjárt átirányítunk

2019. szeptember 06. 11:56 - B.Log

Hogyan állítsuk meg a bántalmazást?



A blog elköltözött....átirányítunk.



Mostanság több családtag-gyilkosság is médiafigyelmet kapott, pedig mindennapos ügyek ezek (évente 50-70 feleséget öl meg a férje Magyarországon, és időnként egy-egy bántalmazott is agyonveri a bántalmazóját. Az isztambuli egyezmény sokat követelt (és indokolt, mert az egyezmény felülírja a nemzeti jog hiányosságait) ratifikálása és a rendőrök továbbképzése azonban édeskevés a családirtások megakadályozására. A párkapcsolati erőszak és a gyerekbántalmazás egymással összefüggő jelenségek, amelyek kezelése és megelőzése csak rendszerszinten oldható meg. Annál is inkább, mert egy bántalmazó párkapcsolat, amennyiben gyerek is él a háztartásban, egyben gyerekbántalmazó kapcsolat is. Ha egy szülő rendszeresen horrorfilmeket nézet végig a gyerekével (amitől a gyerek szorong, rémálmai vannak, esetleg bepisil), akkor ez magától értetődően felháborodásra talál, de ha ugyanezt nézeti vele végig élőben, akkor meg nem akkora a baj, amíg nem a gyereket verik félhülyére?

A bántalmazás forrása a kultúra és az egykeresős háztartások relatív szegénysége. Ezért ne a rendőrségtől és az igazságszolgáltatástól várjuk a probléma teljeskörű megoldását. A legjobban kiképzett és legempatikusabb rendőr is akkor jön, amikor valamilyen törvénysértés már megtörtént. Ugyan ő az, aki akut fizikai bántalmazásnál be tud avatkozni, és az ő intézkedése „jelzi” a potenciális bántalmazóknak, hogy nem fogják megúszni felelősségre vonás nélkül, azaz van persze fontos bántalmazásmegelőző hatása. De a bántalmazás nem a „rendőrségi ügy” szintjén kezdődik – a rendőr intézkedése életmentő, de a bántalmazás nem abból a pár szituációból áll, amire valaki kihívta a rendőröket. A bántalmazás a rendőr első megjelenése előtt (akár évekkel korábban) indul, és nem a fizikai erőszaknál kezdődik.
A távoltartás intézménye (még ha alkalmazzák is) keveset segít, ha egy pár kénytelen együtt lakni, mert az apának nem futja egyszerre albérletre és gyerektartásra, vagy valakinek annyira alacsony a fizetése, hogy ebből egyedül sem tud megélni, ha albérletet kellene fizetnie, így kénytelen bántalmazó párjánál/családtagjánál lakni. És hiába jelenti fel az orvos a bántalmazva ápoló családtagot, és egy a gondozottja által terrorizált ápoló családtag hiába próbál „felmondani”, ha nincs intézményrendszer, ahol az ápolt megfelelő ellátáshoz jut. Aztán: hiába próbálsz segíteni olyasvalakinek, aki azt gondolja, köteles tűrni a verést, mert a gyereknek apa kell, a bántalmazó anya „mégis az anyám”, és a bántalmazó gyerek sem rakható ki, merthát mégis „én szültem”. Azzal is szembe kell nézni, hogy a rendőrök, a bírók, a szociális szakemberek stb. között is (ahogy a parlamenti képviselők között is) minden bizonnyal vannak bántalmazók is.
A bántalmazás hatékony megelőzése és főleg jobb, gyorsabb felszámolása mindenki érdeke. Akárhogy is nézzük, a hozzátartozóktól a segítő szakembereken át a rendőrökig mindenki számára frusztráló, hogy évekbe telik felszámolni egy bántalmazásos konstellációt.

A bántalmazásért mindig és minden esetben az a felelős, aki elkövette. Nem a rendőr, a védőnő vagy egyéb „megmentő” – ők „csak” saját hatáskörükön belül, lehetőségeikhez mérten felelnek azért, hogy a tőlük elvárhatót megtették-e, vagy sem. A bántalmazásnak sokféle kiváltó oka lehet, és olyan tényezők, mint a nem (eléggé) kezelt mentális betegségek, különféle frusztrációk, túlterheltség, a kényszerű összezártság stb. segítik elő a bántalmazó kapcsolatok kialakulását. A bántalmazók között minden bizonnyal a legkisebb csoportot képezik a nettó pszichopaták és szadisták, akik kifejezetten élvezik a másik ember módszeres kicsinálását. Számos bántalmazó kisebb-nagyobb mentális zavarokban szenved, frusztrációból, tehetetlenségből, túlterheltségből bántalmaz, azért, mert képtelen „normálisan” kezelni a stresszt - „kint”, mások előtt roppant kedves ember, otthonra viszont már nem futja a béketűréséből és „levezeti” a feszültséget. Aztán vannak, akik egyszerűen neveltetésüknél egy olyan világképen élnek, amelyben az asszony a tulajdonuk, és ha szebben takarítana, jobban főzne, és ügyesebben nevelné engedelmességre a feleselő gyerekeket, akkor nem kéne megverni. De ne feledjük: ez mind sem mentség, sem feljogosítás a bántalmazásra, hanem magyarázat, ami kulcsot ad a bántalmazó helyzet felszámolásához. A bántalmazó nem feltétlenül „élvezi” a bántalmazást, és bár módszeresen rombol, nem feltétlenül tudatosan teszi. A különböző típusú bántalmazó kapcsolatok közös ismertetőjele, hogy a bántalmazó nem engedi elmenni a bántalmazottat (a feleséggyilkosságok jelentős részét a szétválás során és azután követik el), a bántalmazott, mint önálló, különálló, saját érdekekkel rendelkező ember felszámolására irányul és teljesen alárendeli őt a bántalmazó meglátásainak. A bántalmazottnak csak olyan véleménye, álláspontja lehet, ami megegyezik a bántalmazóéval. Ebben különbözik a bántalmazás a hangos nézeteltérésektől és a másik eseti megbántásától (ami mindannyiunkkal előfordul, és amit belátás>megbánás>bocsánatkérés útján fel lehet oldani).

A társadalom felelőssége a peremfeltételeket úgy alakítani, hogy a bántalmazós családi konstellációk lehetőleg ki se alakuljanak, ha pedig mégis, meg tudjuk akadályozni a további bántalmazást. Mégpedig nem azért, mert minden bántalmazott passzív tehetetlen-ártatlan-védtelen bárány (nem is feltétlenül az, sőt, mivel maradásával minimum a környezetét (rosszabb esetben a gyerekeit is) a bántalmazás „végigasszisztálására” kényszeríti, estenként képtelen megvédeni a gyerekeit a bántalmazástól, netán „felfelé kussol és lefelé rúg”, a bántalmazott biztosan nem minden bűntől mentes), hanem azért, mert mindannyian jobban élünk egy a bántalmazást nem támogató társadalomban (még nemzetgazdasági haszna is lenne a bántalmazások előfordulásának csökkentésének, lévén, hogy a családon belüli erőszak milliárdos nemzetgazdasági károkat okoz az országnak, Németországban pl. évi 3,8 milliárd eurónyit).

A bántalmazás előfordulásának csökkentéséhez a hatékonyabb szankcionálás mellett szemléletváltásra és megfelelő szociálpolitikára van szükség.

Ami a szemléletváltást illeti:
- Parancsra nem lehet szeretni. Lehet szomorkodni, amikor egy anya képtelen szeretni az egyik gyerekét vagy a gyerek a szülőjét, és lehet sajnálni az életre szólónak tűnő szerelem elmúlását, de a kényszer ezen nem fog segíteni. Azt várhatjuk el, hogy együtt élő családtagok akkor is egymást megbecsülve bánjanak egymással, ha nem szeretik egymást, de szembe kell néznünk azzal, hogy az ember tűrőképessége véges, és lehetővé kell tenni a kényszerűnek érzett együttélés megszüntetését még mielőtt a kényszerből fakadó frusztráció elmérgesedett viszonyokban és bántalmazásban nyilvánulna meg. Tehát: azelőtt menj el, mielőtt ütsz! A komoly, tartós párkapcsolat nem minden esetben egész életre szól, és a válás nem kudarc, hanem a valóság elfogadása. Aki párkapcsolatra adja a fejét, az a másik iránti minden elkötelezettség mellett is szabad ember marad, bármikor joga van kilépni a kapcsolatból, és a másik félnek minden akár jogos sérelme mellett sincs joga őt megakadályozni ebben. (Régen sem tartottak hosszabb ideig a párkapcsolatok, csak hamarabb haltak az emberek...)
Ezt a felismerést tükröznie kell az anyakönyvvezetők házasságkötéskor mondott beszédének: az új házastársaknak hosszú, boldog közös életet kívánunk, de azt is kívánjuk nekik, időben ismerjék fel, hogy közös útjuk véget ért.

- Az önfeláldozás kultuszát fel kell számolni. Szép dolog, ha valaki a saját igényeit másoké mögé helyezi, de jól tudjuk, ez mennyire üt vissza a mindennapokban – mindannyian ismerünk harci mártír anyákat és hasonló kellemetlen embertársakat, és számos bántalmazott ezzel a mártírkultusszal magyarázza meg magának, miért jó, hogy szenved.

- A szülővé válás nem a szexszel kezdődik, hanem a szülőtárs kiválasztásánál. Aki nem „elég jó” szülőtársat választott, az maga is kudarcot vallott szülőként. És itt nemcsak a bántalmazás következtében csak korlátozottan döntésképes anyákra gondolunk, hanem azokra az egyébként épelméjű apákra, akik nem veszik észre, hogy a pszichiátriai beteg anya bekattan és halálra rázza az ordító babát vagy a pszichiátriai kórelőzmény nélküli háromgyerekes anyuka a legkisebb gyerekét halálra éhezteti.

Jöjjenek a konkrét intézkedés-javaslatok:
(amelyek egy része már a családos nemzeti konzultációról szóló blogbejegyzésben is szerepelt)

- Ésszel intézkedjünk, hogy elkerüljük, hogy a bántalmazott nem mer segítséghez fordulni, mert attól tart, a feje feletti intézkedés nem a helyzet megoldáshoz, hanem a bántalmazás súlyosbodásához fog vezetni. Hogy mi az annyi, azt persze az adott helyzet határozza meg – ehhez kell a segítő hozzáértése, érzékenysége, körültekintése és tapasztalata. És igen, pl. egy családgondozó biztosan el fog követni hibákat, hiszen mégiscsak kényes dolog mások magánéletében intézkedni, és lila foltok nem csak bántalmazott gyerekeken találhatók, sőt, minél kifinomultabbak a bántalmazó módszerei, annál nehezebben állapítható meg a bántalmazás. De: Nem a segítő a bántalmazó.

- Alacsony küszöb. Először is, legyen világos, hol kell „bejelenteni” a potenciális bántalmazást, akár felnőttet bántalmaznak, akár gyereket hanyagolnak el. Egy bejelentés ne járjon „feljelentéssel”, ne jelentse a család azonnali megbélyegzését, vegzálását, hanem pusztán egy picivel jobb/több odafigyelést. Ha tudom, hogy hozzáértő fogja megnézni, mi történik, és nem lesz felfordulás akkor, ha a gyerek tényleg maga törte össze magát többedszerre is, akkor szomszédként inkább szólok, mintsem ha arra kell számítanom, hogy mindenképp felhajtás és botrány lesz belőle, esetleg mégis ártatlant hurcolnak meg, és a végén én kapok ki.

- Ne várjuk meg, hogy egy bántalmazottból többgyerekes szülő legyen, mire kiszabadul a bántalmazó kapcsolatból. Fontos, hogy a gyermektelen bántalmazottak ugyanolyan szakszerű és teljeskörű segítséget kapjanak a kilépéshez (megélhetést lehetővé tevő szociális ellátást, támogatott lakhatást; szükség esetén intézményi segítséget, helyet), mint a gyermekesek! Már csak azért is, mert csak így van esély arra, hogy a bántalmazottak később egy nem bántalmazó kapcsolatban vállalhassanak gyereket.

- Lakhatás! Szociális bérlakások vagy lakbértámogatás gyors biztosítása nemcsak menekülő gyerekes anyáknak, hanem egyedülállóknak is, és nem bántalmazottaknak is (annak érdekében, hogy ne a lakhatási kényszer miatt váljanak bántalmazottakká, esetleg bántalmazókká). Az anyagi kényszer miatti „lakhatásért szex”, „Mama Hotel” és többgenerációs felállások szintén a bántalmazás melegágya, hiszen ezekből nemcsak hogy a bántalmazott nem tud hova kilépni, de még az a bántalmazó, aki frusztráció-jellegű okokból nem bír magával, sem tud elmenekülni a saját bántalmazóvá válása elől.
(A CSOK-típusú, azaz hitelkedvezményt és egyéb juttatásokat gyerekek vállalásához kötő támogatások a bántalmazás melegágya, hiszen ha egy rossz kapcsolat felbontását minden egyéb velejárója mellett a társadalom a gyerekek meg nem születése miatt súlyos pénzügyi szankciókkal bünteti, akkor ezzel a bántalmazó kapcsolatból való kilépést nehezíti. És az 1970-es évek óta tudjuk, hogy a lakhatási kényszerből, azaz tanácsi lakásért és OTP-hitelért történt családalapítások a válások és a kényszerből együtt élő, feszültségekkel és frusztrációkkal teli családok számát gyarapították. És ha már a szociális biztonságnál tartunk: Növeli a bántalmazás veszélyét a családanyák és az ápolási díjat igénybe vevők tartós távolléte a munkaerőpiacról.)

- Ezzel párhuzamosan: megélhetést biztosító szociális biztonsági rendszer, nemcsak gyermekeseknek, hanem gyermekteleneknek is. Aki akár átmenetileg (nagyon pici gyerek, betegség, munkaerőpiactól való hosszú távollét), akár tartósan (mentális betegségek, fogyatékosság, stb.) képtelen biztosítani a megélhetését, de nem számíthat a szociális biztonsági rendszerre, azt a társadalom azzal, hogy kiszolgáltatlja a családjának, szintén kiteszi a bántalmazásnak, esetleg a bántalmazóvá válásnak (bizonyos mentális problémáknál).

- Intézményrendszer! 1. A bántalmazás megszüntetéséhez szükség van olyan intézményrendszerre, amely fogadni tudja azokat, akik nem képesek önálló életvitelre, mind bentlakásos intézmények, mint „támogatott” (azaz szakember által nyomon követett, „felügyelt”) lakhatás formájában. Érdemes lenne megfontolni egy olyan támogatott lakhatási forma kialakítását családok számára, amellyel a gyereke kiemelésének egy része elkerülhető lenne. 2. Továbbá „napközik” gondozásra szoruló időseknek, fogyatékos felnőtteknek és iskolarendszerben nem gondozható gyerekeknek.

- Képzések, checklistek, protokollok rendőröknek, orvosoknak, egészségügyi személyzetnek, gyerekorvosoknak, védőnőknek, pedagógusoknak, szociális munkásoknak, amelyek segítik a bántalmazásos családok felismerését, valamint egy szakmódszertani központ, ahol tanácsot és segítséget kapnak a nem feltétlenül épp bántalmazásra szakosodott segítők. Fontos biztosítani, hogy mindezek a szakemberek kettesben lehessenek a lehetséges bántalmazottal (akár felnőtt, akár csecsemő!), hiszen a bántalmazó jelenlétében a bántalmazott majdnem egészen biztosan nem fog segítséget kérni, és a védőnő képtelen lesz észrevenni, hogy a féléves gyerek a sok ruha alatt éhezik, ha nem veheti kézbe.
Itt a NANE checklistje a bántalmazás korai jeleiről.

- Adatátadás! A 112-es segélyhívó diszpécsere nem fogja tudni megfelelően felmérni a hangos üvöltés miatt aggódó szomszéd hívásának a sürgősségét, ha nem tudja, hogy az adott címhez már többször mentek ki a rendőrök családi erőszak gyanúja miatt, vagy hogy olyan nő lakik ott, akit már férj korában is bántalmazott az immár ex-férje. Ha a védőnői/gyermekvédelmi „hálózat” nem tudja lekövetni a elhanyagolás-/bántalmazásgyanús családokat, amikor költöznek, mert a „régi” nem tudja, hova költöztek, az „újnak” meg honnan lenne tudomása arról, hogy veszélyeztetett gyerekek költöztek a körzetébe, akkor esélye nincs időben segíteni. Ehhez szükség van egy valódi lakcímnyilvántartásra, azaz a valódi tartózkodási hely nyilvántartására, és gyerekek esetében ezt a lakcímet az esetleges „kórelőzménnyel” jelezni kell a gyermekvédelemnek/védőnői szolgálatnak. Fontos az is, hogy ha egy szülőtől már védelembe kellett venni egy gyereket, akkor a fokozott figyelem a kisebb, ill. később születő gyerekekre is kiterjednek (aki már félig halálra éheztetett egy gyereket, az a szülőszobából ne vihesse csak úgy haza a következőt...).

- Ingyenes anonim telefonos segélyvonal túlterhelt, nevelési problémákkal küzdő, vagy csak egyszerűen kiboruló szülőknek! A bántalmazások, gyerekhalálok egy része nem azért történik, mert a szülő szadista, hanem, mert kiborult (főleg a halálra rázott csecsemők esetében).

- Ingyenes telefonos segélyvonal bántalmazóknak. Triviális, de a bántalmazó nem feltétlenül érzi jól magát bántalmazóként, viszont ha szarul van, frusztrációjában még inkább fog verni.

- Bántalmazottaknak segítséget nyújtó, segélyvonalat üzemeltető civil szervezetek szolgáltatásainak állami finanszírozása.

- A segélyvonalakhoz kapcsolódóan folyamatos plakátkampányok országszerte, „elmaradottabb” vidékeken is nemcsak bántalmazottaknak, hanem bántalmazóknak is: „Mielőtt ütnél, hívj!”

- Térítésmentes fogamzásgátlás. Bántalmazó kapcsolatokban a gyerek nem örömforrás, hanem az elnyomás eszköze (megnehezíti a kapcsolatból való kilépést mind a bántalmazott nők, mind a gyerek jólétéért felelősséget érző bántalmazott férfiak esetében). Számos bántalmazott nő helyzete nem teszi lehetővé a terhesség elkerülését, mert a nő nem rendelkezik azzal az anyagi és személyes szabadsággal, hogy rendszeresen nőgyógyászhoz járjon, kiváltsa és kifizesse a tablettát és naponta beszedje, így kénytelen újabb gyerekekkel bebetonozni a bántalmazást (és a gyerekeket ennek a bántalmazásnak kitenni). Ezért elengedhetetlen, hogy a rézspirált vagy a több tízezer forintos hormonos spirált egyszeri nőgyógyászi látogatásnál ingyen (nem egészségbiztosítási alapon, mert arra nem biztos, hogy jogosult, hanem adóból finanszírozva) felhelyeztetheti. Persze fontos lenne, hogy a nőgyógyászati protokoll része legyen a „bántalmazásra szűrés”, azaz a nőgyógyásznak szóvá kell tennie, ha erőszakra utaló jeleket észlel, felhívni a figyelmet a segélyvonalakra és titokban tartható fogamzásgátlási módszereket felajánlani, illetve az online kórtörténetben ezeket rejtve kezelni. A szülés ugyan eddig is térítésmentes, de a terhesgondozás és a szülés is lehetőséget ad bántalmazásra szűrni, és itt oda kell figyelni, hogy a nő egyedül legyen az eü.személyzettel; a szülés utáni kontrollvizsgálatnál kötelezően tájékoztatást kell nyújtani a családtervezési lehetőségekről.
Bántalmazott hetero férfiak számára még nehezebb a helyzet, nekik gyakorlatilag egyedül a művi meddővététel az egyetlen lehetőség a nem kooperatív fogamzásgátlásra (pillanatok alatt elvégezhető, minimálisan invazív, gyorsan gyógyul és a heg esem nagyon látszik, így azért van esély szükség esetén titokban tartani). Azaz hosszú várakozási idő és egyéb feltételek nélkül térítésmentesen hozzáférhetővé kell tenni a beavatkozást. Természetesen szerencsésebb lenne egy visszafordítható eljárás, épp ezért állami támogatást kell nyújtani az újabb módszerek (pl. here- és petevezetékek visszafordítható elzárását polimerekkel) fejlesztéséhez.
Ezzel kapcsolatban tudatosítani kell, hogy a nem kívánt gyerek vállalására való kényszerítés (akár az óvszerhasználat megtagadásával, akár a női eszközök alkalmazásának megakadályozásával, akár hazugsággal - „most nem lehetek terhes”, „tablettát szedek”, „majd kihúzom” - történik) önmagában is kimeríti a (szexuális természetű) erőszak fogalmát, amit büntethetővé kell tenni (és igen, a férfiak számára pont olyan mértékben lehetővé kell tenni a „jogi abortuszt”, ahogy a nőknek a térítésmentes és anonim fizikait).

- Mentális problémák kezelése. 1. A segélyvonalak üzemeltetésének egy funkciója az addig diagnosztizálatlan mentális betegségek felismerése, a potenciális beteg szakemberhez irányítása, amihez viszont megfelelő mennyiségű, nyilván egészségbiztosításból finanszírozott szakemberre van szükség. 2. Bizonyos pszichiátriai kórképeknél, amennyiben a beteg ragaszkodik a gyerekvállaláshoz, a kezelőorvosnak a beteggel együtt és a többi szereplőt (másik reménybeli szülő, beteg szülei, védőnő, stb.) bevonva meg kell terveznie a gyerek biztonságát. Különösen, ha a beteg nő és a gyógyszerei a terhesség és szoptatás idején nem alkalmazhatók (pl. szoptatás mellőzése, hogy a gyógyszerezést minél hamarabb vissza tudják állítani, vagy tisztázni kell, hogy a beteg soha nem maradhat kettesben a csecsemővel, stb.).

- Gyereknevelés. Azaz etikaoktatás, egészen a bölcsődés kortól, és ez nem azt jelenti, hogy valami magasztos eszméket szajkózunk, hanem pusztán azt, hogy megköveteljük tőlük, ne bántsanak másokat és biztatjuk, merjenek szólni, ha segítségre van szükségük. És rászoktatjuk arra, gondolkozzanak el, mit miért csinálnak, és ez másokra milyen hatással van. - Maguknak ne akarjanak többet, mint amit másoknak megadni hajlandók.
A gondos szülőnek legalább annyi figyelmet kell fordítania arra, hogy a gyereke ne váljon bántalmazóvá, mint arra, hogy ne bántsák. Egészen apró gyerekek is képesek nemcsak ordítani, ha nekik valami rosszul esik, hanem empátiával fordulni a másik felé és együttműködni vele, és ezt a három képességet ­ az önmagáért való kiállást, az empátiát és a kooperációs készséget – párhuzamosan és folyamatosan kell erősíteni az óvodában is és otthon is.
Kicsit később a gyerekek kezdik érteni a mese/fikció és a valóság közötti különbséget, és ezt a képességet sem szabad hagyni elsatnyulni. A mesebeli „boldogan éltek, míg meg nem haltak”, a habos-babos esküvő örök hűséggel, a Mikulás és a Jézuska, a pornó, az insta, a haladóbb cégek idős vagy duci reklámarcai és a civil szervezetek plakátjáról mosolygó aranyos Down-kóros gyerekek mind nem az emberi együttélés, a szex, az emberi test és a fogyatékossággal való életet mutatják, hanem annak csili-vilire retusált, nos, reklámarcát. És az, hogy a pasid pár alkalom után megkéri a kezed, az, hogy a barátnőd két hónap után már babát vár, holott azt állította, „most úgysem eshetek teherbe”, az nem a mindent elsöprő szerelem megnyilvánulása, hanem jobb esetben a felelőtlenség, rosszabb esetben a bántalmazás jele. - Realista, valóság-alapú értelmezési stratégiák híján, a valóságot mítoszok és elvárások szemüvegén keresztül szemlélve képtelenek leszünk észrevenni a bántalmazást (még a bennünket erőt is!), sőt, semmilyen társadalmi problémán nem tudunk enyhíteni: észre kell vennünk és ki kell tudunk mondani, hogy a király meztelen.

komment
süti beállítások módosítása