Csak egyetlen dologra van szükséged.

1. A valóság tisztelete. Írhattam volna "őszinteséget" is, de az kevesebb ennél. Nem, nem kell mindent elmondani, agyonbeszélni, és egymás intimszférájában vájkálni. Az őszinteség mint a valóság tisztelete azt jelenti, hogy sem aktívan, sem passzívan nem hazudsz, sem magadnak, sem a másiknak, hanem ehelyett proaktívan (igen, csúnya szó...) teszel azért, hogy mind magadnak, mind a párodnak a valóságnak a lehető legjobban megfelelő tudása legyen a párkapcsolatot érdemben befolyásoló tényezőkről. Nem kell kibeszélni az előélet minden részét, de ha annak a jelenre kiható eleme van (mondjuk, van egy gyereked, vagy történt veled olyan trauma, aminek ráhatása van a mostani életedre), akkor arról igenis tudnia kell a párodnak, nem feltétlenül minden részletében, de arról, hogy létezik, arról igen. Fontos viszont, hogy mindketten tisztában legyetek azzal, hogy a saját és a másik igenje (ld. a következő pontot) mire is vonatkozik. 

És ezen belül: Az "igen" valóságos mibenlétének tiszteletben tartása. Triviális persze, hogy a párkapcsolatot a két fél "igen"-je élteti, és mihelyt az egyik hiányzik, a párkapcsolat mint párkapcsolat megszűnt. Nem olyan triviális viszont, hogy mit is értünk ez alatt az "igen" alatt:

Az "igen" nem egy tárgy, amit egyszer s mindenkorra, visszavonhatatlanul odaadtál a másiknak. Az "igen, akarom" nem az, amit az anyakönyvvezető/pap előtt vagy egy szerelmi vallomás, esetleg lánykérés keretében kimondasz, hanem a kapcsolathoz való mindenkori viszonyulás. A "mindenkori" és a "viszonyulásból" viszont néhány fontos dolog következik: 

Az "igen" egy zsigeri dolog, amely sem kiérdemelhető, sem kierőszakolható (sem magadból, sem a másikból). 
Ez nem jelenti azt, hogy ne ápold a párkapcsolatodat - meg az emberi kapcsolataidat úgy általában! Ott érezzük jól magunkat, ahol megbecsülnek, kedvesek hozzánk és figyelembe veszik igényeinket, és te nagyon is sokat tehetsz azért, hogy jó legyen emberek között lenni, és ezt a kapcsolatápolást ne korlátozd a párkapcsolatodra és a családra, hanem a veled egy buszon utazó vadidegenekre és a bolti pénztárosra is terjeszd ki: vedd emberszámba, ne gázold el a többi gyalogost banyatankkal-babakocsival, úgy általában légy kedves és figyelj oda a másikra, ilyenek. De: 1. Akármit is teszel, ezzel nem tudod "kiérdemelni" a párod "igen"-jét! Attól, hogy szülsz neki 3 gyereket és otthagyod szeretett szakmádat egy családbarátabb munkahelyért, nem "érdemled meg", hogy ne hagyjon el, és attól, hogy rengeteget "besegítesz" a feleségednek, nem "jár" neked, hogy ne szeressen bele másba. 2. Hiába ígérsz/ígértetsz a pároddal fű-fa-virágot és örök szerelmet akár négyszemközt, akár anyakönyvvezető/plébános/főatyaúristen színe előtt, mert legőszintébb meggyőződésed, hogy a ti "igen"-etek örök, akkor nagy valószínűséggel hitegetitek magatokat, mert nem te lennél az első nő/férfi a földön, aki a fiatalkori mindent elsöprő nagy szerelem után, negyven-ötvenévesen fedez fel és tapasztal meg mély intimitást és minden korábbinál élvezetesebb szexet egy új partnerrel. Az élethosszig tartó monogámia az embernél nem "természetes" vagy magától értetődő, hanem inkább amolyan ráadás. Az 1950-es évek amerikai kertvárosi idillje, amelyben apuka pénzt keres, míg anyuka otthon gardírozza a növekvő számú gyerekeket, és boldogan élnek így, míg meg nem haltak, nem az emberiségre általánosan jellemző valóság, hanem - hátja, az 1950-es évek amerikai kertvárosi idillje. Monogámiára azoknak a társadalmaknak van szükségük, amelyekben a férfiak birtokolják a termelőeszközöket, amelyek férfiágon öröklődnek. De ahol a nők és gyerekek megélhetése a párkapcsolaton kívül is lehetséges, ott megszűnik a monogámiakényszer és válnak az emberek. A szexuális életüket nem tartós kapcsolatokban kiélőket csuklóból azzal vádolják, hogy képtelenek kötődni (ami az adott estben lehet, hogy igaz, de lehet, hogy nem), de közben elfelejtjük, hogy az élethosszig tartó monogámiához való feltétlen ragaszkodás is kötődési problémát jelezhet. A családgyilkos férjek elvégre nem azért ölnek, mert nem ragaszkodnak eléggé a házasságuk felbonthatatlanságához, hanem azért, mert képtelenek elengedni a másikat és elválni!...  És a családgyilkos férjek azok, akik következetesen végigviszik azt az illúziót, hogy az ember (és különösen a nő) számára a párkapcsolat a minden: képtelenek fel- és elfogadni, hogy az ember nem csak párkapcsolatában létezik, hanem emberi kapcsolatok hálójában: munkatársainkkal, szüleinkkel, testvéreinkkel, barátainkkal, a párunk barátaival is ápolunk kapcsolatokat, vallásos emberek egészen intim spirituális kapcsolatba kerülhetnek lelki vezérükkel, és néha a legjobb barátaink többet tudnak rólunk, mint a párunk - tényleg csak a szexualitás tünteti ki a párkapcsolatot, nem is csoda, hogy csak a harmadik féllel való szexet tekintjük házasságtörést, a gyónást pl. viszont nem, pedig ott aztán tényleg olyasmit is elmondasz, amit a párodnak nem feltétlenül... - de még ez sem, hiszen rengeteg ember képes hallgatólagos beleegyezéssel szeretővel kibővített vagy nyitott házasságban, illetve valódi, azaz elsődleges partner nélküli poliamóriában élni. 

Azért érdemes illúziómentesen szemlélni az "igen"-t (azaz tiszteletben tartani a tényeket, a valóságot az "igen"-re vonatkozóan is), mert a hazugság rengeteg energiát emészt fel. Azt az erőt, amit arra fordítasz, hogy elhiteted magaddal és a pároddal, hogy attól, hogy x ideje "együtt jártok", össze is kell házasodnotok, gyerekeket kell vállalnotok, házat kell építenetek, együtt kell maradnotok, érvényesíteni kell a szexuális kizárólagosságra vonatkozó hallgatólagos vagy kimondott elvárást, többet kell tennetek a kapcsolat fennmaradásáért, azaz hogy akarod/akarja/akarjátok ezt a párkapcsolatot, jobb célra érdemes fordítani: a kapcsolat új alapokra helyezésére akár szakítással/szétköltözéssel/válással, de akár együttmaradva (pl. mert nincs pénz szétköltözni, mert barátként-lakótársként-szülőkként jól működtök együtt és mivel nem idegesít a másik folyamatos jelenléte, praktikusabb együtt lakni) sem érdemes hazudni, hanem ezt az energiát arra érdemes fordítani, hogy megnézitek, kinek milyen szükséglete maradt kielégítetlenül, és hol/miképp (kompromisszumos közös vagy házasságon kívüli programokkal/barátokkal/szeretőkkel) lehet ezeket kielégíteni. 

A válóháborúk nem attól vannak, hogy a felek nem tesznek eleget a kapcsolat érdekében, hanem azért, mert túl sokat tettek: mert addig erőszakolták meg a zsigereiket, míg a másik iránti közöny gyűlöletbe át nem csapott. A kapcsolat "komolyságát" nem az időtartama, a szexuális kizárólagosság, az elvárt forgatókönyv végigkövetése vagy az ünnepi ígéretek adják. Hanem az, hogy komolyan veszed a valóságot és ezen belül magadat is és a másikat is különösen abból a szempontból, mire is mond tiszta szívből igent, ha egyáltalán. És igen, ilyen értelemben egy egyéjszakás kaland bizony lehet komolyabb egy házasságnál, amelyben a felek elkötelezettsége csupán a házasságnak és a családnak szól, de elfogyott belőle (vagy nem is volt) szívből jött igen.